Üvegfiú

Ha valamit megtanultak a szüleim az elmúlt 32 év alatt, az, az, hogy csodák nincsenek. Vagyis vannak, csak nem abban az értelemben véve. Ha rám tekint valaki, és azt mondja: „Uram, tégy csodát“, valószínűleg arra gondol, hogy kiugrok a kocsiból és táncra kelek, mint Jézus idejében tette azt a béna. Ez soha nem fog megtörténni, mert a csoda nem itt kezdődik. A csoda ott kezdődik, hogy a jó Isten annyi erőt és hitet ad, hogy a sorsunkat, mely ólomkeresztté súlyosbodott, tovább tudjuk cipelni. A csoda ott kezdődik, hogy a szüleim sosem esnek kétségbe, ha baj van, csak teszik a dolgukat. A csoda ott kezdődik, hogy úgy tudnak megfogni és elvinni A-ból B-be, hogy közben én a fájdalomtól üvöltök, de megteszik, mert az állapotom ezt kívánja. Aprónak tűnő, de mégis óriási csodák, mert ha ezek az adott helyzetben nincsenek, valószínűleg, már én sem élnék. Csoda az is, hogy élek, és életben maradtam, pedig aki II-es OI-val születik, általában nem éli túl. De élek, mert a jó Isten csodát tett velem a szüleimen keresztül. A szüleim is csodáért imádkoztak, de ők is azt akarták: ugorjak ki az ölükből és keljek táncra. Ha ebből a szempontból nézzük, valóban nem hallgattatott meg az imájuk, ámde ha jobban belegondolunk: talán éppen ezeknek a könyörgéseknek köszönhetem, hogy élek: Isten csodát tett a szüleimmel, hiszen felruházta őket egy akkora kitartással és elszántsággal, ami kevés embernek adatik meg.

Nem szoktam a Bibliából idézni, de most megteszem. Máté evangéliumának 7. fejezete így kezdődik: Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből! A mai világban annyian tudunk ítélkezni, ha valaki nem olyan életet él, ami nekünk nem tetszik, vagy mert társadalmilag eltér az elfogadottól, miközben elfeledkezünk arról, hogy ő is ember, s talán ő maga is egy harcot hív. Magával, a világgal, és mindennel, ami őt körülveszi. Elítéljük, mert iszik, mert drogozik? Valóban nem helyes, mert tönkreteszi a saját testét vele, netán a környezete lelkét is, de ő is volt gyerek, ő is ember. Ismerjük a múltját? Tudjuk, hogyan élt meg dolgokat? Például, hogy már óvodában is kiközösítették. Már itt megkezdődött az el nem fogadás ténye. Vannak, akik lecsúsznak, mert nincs segítségük, nincs aki megértse őket, miközben ha velünk történik valami, arra várunk, hogy jön valaki és megért. Vannak emberek, akik látszólag példás életet élnek, de mi nem látunk bele az esős hétköznapjaikba. De olyan könnyen rájuk tudjuk sütni a „BŰNÖS“ bélyeget, ha megpróbál kitörni abból a rosszból, amiben él. Miért?! Sosem értettem meg azt, miért emelik magukat piedesztálra, bizonygatva, hogy ők jobbak a másiknál, mert nem isznak, nem drogoznak és egyáltalán: nem vétkeznek! Vétkezni emberi dolog. Én is követek el bűnt nap, mint nap, de próbálom megérteni azokat az embereket is, akiknek nálam is rosszabb sors jutott. Igen, rosszabb, mert nekem van szerető családom, akik napi szinten gondomat viselik, és lesik minden kívánságom. De kérdés: a szomszéd Pistike nem azért iszik, mert épp egy szerető családra vágyott mindhiába? Ezt sem én, sem más nem tudhatjuk. Félreértés ne essék! A drogot és az alkoholt meg a többi „bűnt“ én sem pártolom, mielőtt ezzel vádolna meg valaki, egyszerűen csak feldühít, hogy néha miket látok, olvasok. Egyes emberek olyan lazán képzelik magukat mindenható bírának, hogy még én is csak pislogok. Pedig nem szabad, mert ha azzal kezdünk egy beszélgetést: én sem helyeslem, amit teszel, de nem ítéllek el, azzal máris bizalmat keltünk a másikban. S az első lépcsőfok máris megvan ahhoz, hogy felsegítsük a padlóról.

Amióta megszülettem, ez a kérdés jár szüleim fejében. S bár a kérdés az évek folyamán megfakult, mégis időnként fel-fel üti a fejét. Miért születtem így, miért érdemeltem ezt? Miért érdemelték ezt a szüleim? A kérdés a magyar nyelvben csak 5 betű, és egy írásjel. De nincs rá válasz. Nincs rá elfogadható válasz. Egyáltalán, milyen választ lehet elfogadni a születésem okára feltett kérdésre? Jöhetünk a DNS-sel, a génekkel, meg a többi orvosi maszlaggal, de ez egyenlő azzal, hogy „nesze semmi fogd meg jól.“ Jöhetünk teológiai felvetésekkel, azzal se megyek sokra, sőt, még inkább elkeserítő… Nem tudom, hogy én választottam-e ezt az életet vagy Isten akarta, vagy maga a gonosz. A lényegen akkor se változtat semmit. Így kell élnem annak ellenére is, hogy a kérdésre 32 éve nincs válasz. Talán önsajnálatként hangzik, pedig nem az. Ám ha lenne is magyarázat, vajon elegendő vigaszt adna? Újult erővel tudnám élni hátralévő életem? Nem. Néha „állítsátok meg a földet, ki akarok szállni“ érzésem van. Néha szeretném, ha lenne egy RESET gomb, mint az asztali számítógépen, amit ha megnyomok, új leosztást kapok. Néha szeretném, ha érvénytelenítenék azt a bizonyos „sorsolást“, amivel számomra az OI-t húzták ki, és azt mondanák: bocs haver, hiba a mátrixban, nyomunk egy restartot. Persze tudom, ezek nem kivitelezhető vágyak. Ezek 100%-a fikció, még csak elképzelni is badarság. Pár napja volt egy beszélgetésem azzal a csodálatos emberrel, akiről az Újrakezdés című posztomban írok. Ismét tanultam tőle valamit, amit utólagos engedelmével közzéteszek, mert tanulságos és szívet melengető: „Tudod mire jöttem rá? Vannak akik olyan életet élnek, hogy kint vannak az utcán szenvednek, nem esznek. Nagyon sok olyan van, aki szenved és mégis harcolna az életért. Mi is ezt tegyük! Miért adnánk fel? Élni kell! Bele kell gondolni, más mit él át, mi meg feladjuk? Isten is azt akarja, hogy élj, ezért adtak neked életet anyukádék is, hisz’ világra jöttél. Csak azon vannak, jó legyen neked! Élned kell, tudom nem vagy boldog, de mi akik szeretünk, vegyél belőlünk erőt és küzdj! Minden nap élned kell, a rossz napokat át kell harcolnod, de vannak jók is. Itt vagyunk mi neked, akik szeretnek, amilyen vagy. Igaz, beteg vagy, de tele vagy élettel, jóval: csak a belső számít! Előttem te egészséges vagy!“ Ilyen szavak után már csak egy „miértes“ kérdésem maradt: miért nincs az ilyen emberből sokkal több a földön?

Van az a mondás, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje. Van az a kereszt, ami édes kín. Ilyen, amikor az ember a gyerekéért küzd és minden követ megmozgat érte. Ám van az a kín, ami napi szinten fáj, felőröl, de nem a gyereke életben maradásáért folyik a harc, hanem a belső lelki békéjéért. Nem szeretek olyan magasröptű szavakkal dobálózni, aminek én sem vagyok birtokában, de azt tudom, hogy ahhoz bármi is jobbá váljon életünkben, tenni kell. Egyszer valakinek azt mondtam, amikor éppen a saját boldogtalanságáról beszélgettünk, hogy szívesen cserélnék vele testet, mire ő rávágta, hogy hamarosan visszavágynék a sajátomba, mert nem lennék boldog. Erre az én válaszom az volt: nem igaz, mert azzal a lélekkel, amivel én élek, mindent rendeznék magam körül, hogy boldogan élhessek. Ez volt számára az a kulcsmondat, ami megadta neki a végső lökést, és mert lépni. Kilépett a komfortzónájából, és elkezdte letenni az alapköveket az új életéhez. Ezzel együtt pedig fokozatosan válik meg attól a tehertől, ami évek óta szinte agyon nyomta. Büszke is vagyok rá, mert úgy gondolom, hogy nem kis dolog az, amit meg mer tenni a saját boldogsága érdekében. Megjegyzem, sokan hiszik tévesen azt, hogyha leteszi a terhet és új életet kezd, akkor ő egy önző valaki. Nem az! Hiszen nagyon sok múlik a saját lelki békénken! Ha mi nem érezzük jól magunkat a saját bőrünkben, hogy várjuk azt, hogy minden más működjön, ami körül vesz minket? Komolyan mondom: esélytelen. A teher egy valami olyasmi dolog, ami a legerősebb embert is szét tudja tépni egy idő után. Persze, van aki állja a sarat több évtizedig, de mégis kinek jó az? A társas kapcsolatai is rámehetnek, mert nem lesz kedve emberek közé menni, depresszióssá válik, hasztalannak érzi magát és így tovább. A komfortzóna hamis boldogságérzetet kelthet ugyan, de csak egy ideig… A pénz, a „nyugodt“ családi háttér csak egyfajta álarcként mutatkozik, miközben a színfalak mögött ki tudja mi zajlik… Miközben társaságban „álompárként“ mutatkoznak, saját otthonukban úgy élnek egymás mellett, mint két idegen. Hazugság? Az. De nem azért, mert ezek az emberek pökhendik lennének, hanem egész egyszerűen úgy gondolják: ehhez másoknak semmi közük. Ez igaz is, mert az emberi gonoszság végtelen a világegyetemmel ellentétben. Néha megkérdezem magamtól: tényleg én vagyok rosszul bekötve, mert burokban nőttem fel? Azt kell mondjam, minél több ember nyílik meg nekem a magánéletéről, azt látom, sokan áldozzák be magukat a gyerekükért, vagy épp saját magukért, mert félnek a bizonytalan jövőtől. Tisztában vagyok vele: könnyű osztani az észt, hiszen nem én élek az ő bőrükben. Ez tény. S, hogy én boldog ember vagyok-e? Jelenleg úgy érzem, hogy nem. Aminek nagyrészt a saját állapotom az oka. Tehát ezen nagyon változtatni nem tudok, legfeljebb megpróbálom elfogadni. Viszont azok az emberek, akik azért szenvednek, mert egyszer hoztak egy döntést, ami azóta kiderült, hogy hiba volt, igen is, tudnak változtatni, csak merni kell elkezdeni. Olyan rövid az élet, miért nem élhetünk úgy, ahogy megálmodtuk? Nagy bátorság kell ahhoz, hogy bárki is gyökeresen megváltoztassa az életét, de nem lehetetlen küldetés: csak le kell dobni a bilincset, ami a komfortzónához van rögzítve és máris erősebbé válunk!

Ez a címe annak a filmnek, amit Lilla barátnőm javasolt még az ünnepek előtt, hogy nézzem meg. Dehogy javasolta: szinte már a fülemet rágta vele, hogy meg kell néznem! 🙂 Bevallom, nagyon ritkán nézek filmeket. Egész egyszerűen nehezen veszem rá magam, mert azt tartom, hogy azalatt a 1,5-2 óra alatt inkább mást csinálok, például a barátaimmal beszélgetek, vagy egy-egy elmaradásomat hozom be. De épp ünnepek után voltunk, sokan még a szilveszteri bulit pihenték ki. Így úgy döntöttem, megnézem a filmet. A film egy zongorista nőről, Kateről szól, aki sikeres üzletember férjével él. Rövid idő alatt épül le annyira, hogy az életerős nő a film első tíz percében már csak járókerettel tud járni; férje segíti a zuhanyzásban, stb. Ezután jön a történet következő főszereplője, Beck, aki egy céltalanul élő, ágyról-ágyra járó, bulis csaj, akinek nincs életcélja sem… A történetben a két nő életútja összeér, amikor is Kate felveszi Becket segítőnek. Vannak benne komikus jelenetek, amik abból adódnak, hogy Beck a konyhában úgy viselkedett, mint elefánt a porcelánboltban. 🙂 Ám a történetben hamar kibontakozott az igazi Beck: a rocker, aki szegecses karkötőket viselt és rockeres ruhákat viselt, hamarosan egy szeretni való, konszolidált csajszivá vált, aki úgy vigyázott Katere élete utolsó óráiban, ahogyan Kate saját családja sem… A film elgondolkodtatott. Vajon hányan élünk úgy, hogy álarcot viselünk és a környezetünk, a családunk sem az igazi énünket látják? Annyian „játsszuk“ a boldog ember szerepét, miközben, mikor nem lát minket senki, csendben, az éjszaka közepén sírunk. Tele vagyunk álmokkal, célokkal, de félünk belevágni, mert félünk, hogy a környezetünk kinevet. Ha mégse teszi, de nem a terv szerint alakul az életünk, akkor félünk az „ugye én megmondtam“ kezdetű epés megjegyzésektől. Utálom a frázisokat, hogy „Carpe diem“, „Ne álmodd az életed, hanem éld az álmodat“, meg a többi hasonló, mert millió egyezren ezzel jönnek, így ezek számomra olyanná váltak, mint a 24 karátos arany, amit kicsit túlcsiszoltak: értéktelen megkopott „valamivé“ lett. Beck megszépítette Kate utolsó éveit. Mert a szíve mélyén tudta, hogy a „szexmániás rocker“ csajszi szerep csak egy álarc. Többre volt képes, amit csak Kate látott meg benne. Egy modern kori kis herceg film ez, ahol a kis herceg megszelídítette a rókát. Ritka tálentum ez, ha felismeri valaki a bennünk lakozó igazi ént. Beck a maga kis bohókás személyiségével egy haldokló embert tanított meg élni. Adott és kapott egyszerre. A filmben volt egy kulcsmondata Katenek: „találd meg azt az embert, aki igazán téged lát.“ Ez egy örök bölcsesség, amit Exupéry is megfogalmazott már: „Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.“

Van egy téma, amiről már régóta szeretnék írni, csak nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Most így az óév utolsó napjaiban talán még aktuálissá is válik. Eltelt ismét egy év, az a bizonyos számláló ugrik egyet. Van aki szeret visszagondolni az elmúlt évre, s van aki nem. Én csak csínján szeretek bánni az ilyesmivel, mert Murphy nagy tanítóm… Tudniillik, van az a törvénye, hogyha jól érzed magad, ne aggódj, el fog múlni. Ezért nem nézek hátra, bármi is történt, és nem nézek nagyon előre sem, csak megélem a mát és a holnapot. Mint minden évben, idén is hoztam jó és rossz döntéseket. Mind a magánéletemben, mind a Tégy Jót!®-ban is. Volt, hogy nevettem, s volt, hogy sírtam. Egy dolgot viszont megtanultam. Újrakezdeni. Amikor az ember eljut egy olyan pontra, hogy nincs tovább, elfáradt, tán még meghalni is jobb lenne, akkor jön valaki, és felemel. Fel a magasba, hogy újból önmagára találjon. S ekkor rájön, hogy jobb fent, mint lent… Jobb örülni, mint sírni, mert a bánat csak megbetegít, tönkretesz… Nos ez az ember konkrétan én voltam… Mint mindenkinek, nekem is vannak rossz napjaim. Vágytam valami után, ami ha megvalósult volna, minimum egy isteni csoda kellett volna, hogy legyen… Ám rájöttem, hogy a csoda csak akkor következik be, ha odafent ez van megírva. Ám nem ez volt. Talán nincs későbbre se… Ezt tudatosítani nagyon fájt. Igen, kellett egy holtpont, amikor azt mondtam: talpra kell állni, mert ez így nem mehet! S jöttek a számomra fontos emberek, s ki így, ki úgy, a maguk módján próbáltak képletesen értve felrugdosni, hogy álljak talpra… De nem ment, maximum talán egy kicsit… De nem volt tartós, mert értük tettem, s nem magamért… Rájöttem, hogy a bánatba bevackoltam magam, s vártam a csodát, miközben lelkem egyre inkább sorvadt el… Nem esett jól az étel, sokszor fájdalmaim is voltak… Történt mindez úgy, hogy közben itt volt a Tégy Jót!® és miközben kifelé mosolyogtam, s tettem a dolgomat, belül sírni tudtam volna, megállás nélkül… Amikor már én magam is kezdtem megijedni, hogy mi történik, jött valaki, aki azt mondta: köszönöm, hogy erőt adsz. S egy pár nap múlva arra eszméltem, hogy nem csak én adok erőt, hanem ő ad nekem, mi több, sokkal többet, mint én neki… Megtanított újrakezdeni, megtanított újra élni. Megtanított újra tervezni, és élvezni a pillanatokat. Egy csodálatos emberről beszélek, aki úgy állított talpra, hogy eddig nem is tudott erről… Ne féljetek Ti sem újrakezdeni, ha úgy érzitek, mert annál sokkal jobb lehet minden!

Máig emlékszem azokra a napokra, amikor rohanni kellett velem a kórházba. Szüleim mindannyiszor olyan lélek jelenlétről tettek bizonyságot, ami azt sugallta: ők valami földöntúli képességgel megáldott emberek, mert azt a terhet, amit a sors mért rájuk általam, nem tudom, hányan bírták volna el. Amióta a Tégy Jót!® az életem részévé vált, nap, mint nap látok családokat, akik szétesnek a betegség súlya alatt. Egyszerűen nem bírják azt a lelki megrázkódtatást, s azokat a próbákat, amik nap, mint nap éri őket. Apukák, olykor anyukák elzüllenek, félrelépnek, s cserben hagyják egymást, pont akkor, amikor leginkább az összetartásra lenne szükség. Az én szüleim nem ilyenek. Már abban a pillanatban eldöntötték, hogy kitartanak mellettem, amikor még az is kétséges volt, hogy megélem egyáltalán az egy éves kort. 32 év. 32, fájdalommal teli év áll mögöttük, mely két részre oszlik: az egyik része a fizikai megpróbáltatások sorozata. Haza gyalogolni Miskolcról Ózdra, zsíros kenyéren élni hónapokon át, és még hosszan sorolhatnám mindazokat a nehéz időket, amiken túl vannak, vagyunk… A másik része pedig az, amikor is felismertem, hogy én nem vagyok átlagos gyermek – negatív értelemben véve. Hogy sérült ember vagyok, aki a szülei nélkül nem létezik. Aki elüt a szokványos társadalomtól. Ez sem volt könnyebb menet, csak annyiban volt más, hogy ez már az én harcom is volt, hiszen megéltem, felfogtam a körülöttem lévő világot. Szüleim nem fiatalok már, egyre kevésbé bírják már a mindennapi teendőket is elvégezni, de eszükben sincs „feladni”. Ahogy apukám szokott fogalmazni: nekik ez kötelességük. Én másként látom, mert a kötelesség nem csak ennyiben nyilvánul meg. Mire is gondolok? Arra, hogy minden embernek van választása. Egy gyermek világra hozatala nem csak annyiból áll, hogy kihordja a nő, és megszüli. Felelősséget vállal a gyermekért, és kitart mellette jóban-rosszban, mert így döntött. Persze dönthet másként is, amikre bőven akad példa, a mai világban, de ebbe ne menjünk bele… Az én szüleim úgy döntöttek, hogy akarnak engem bármi áron, és ezt köszönöm nekik! Köszönöm nekik, hogy 32 éven át kitartottak mellettem, hogy 32 éven át tűzbe mentek értem, hogy 32 éven át elviselték a nehéz természetem, és 32 éven át szerettek, s 32 éve élek velük tömény szeretetben.

Abban a pillanatban, hogy édesanyám engem világra hozott, lelkünk eggyé forrt. S bár a ’80-as években még más világ volt, kevesebbet lehetett velem a kórházban, mint mostanság engedélyezik, nem léteztünk és ma sem létezünk egymás nélkül. Olyan ez, mint borsó meg a héja, ahogy Forrest Gump mondta. Valahányszor eltört valamim, valami anyuban is eltört odabent. Egyetlen különbség volt: nekem a csontom, neki pedig a szíve. Apró darabokra hullott legbelül, de ezt sosem mutatta felém. Ma sem tudom, hogy bírta a megpróbáltatásokat úgy, hogy én ebből alig vettem észre valamit, de megcsinálta. Miközben engem az orvosok „kínoztak“, ő fogta a kezem és halkan suttogott a fülembe, hogy ki kell bírni. Persze nem volt ez olyan könnyű, mint ahogyan leírtam. Ezeket átélni annyira iszonyat, hogy leírva mindez nem jön át úgy, mint amikor megéli mindezt az embert. Többször volt, hogy anyuval úgy éreztük: egy vaksötét szűk csatornában kúszunk és azon imádkozunk, hogy csak a következő szakaszt éljük túl. Nem volt ritka, hogy egy töréses kórházas kalandot apró darabokra bontottunk. Ki kell jutni a lépcsőházba, törött kulcscsonttal, mert ott vár a mentő ágy. Ki kell bírni az utat, majd ezután azt, hogy átraknak egy másik tolóágyra, onnan a röntgen asztalra, majd vissza, végül a mentő toló ágyra, kibírni a haza utat, és a lépcsőházból bejutni a lakásba, ahol már minden nyugodt. Leírni is szörnyű mindezt, hát még megélni! Tudni, hogy azzal, hogy ő engem felemel (pedig ő sem bír, de ilyenkor számára nem számít ez sem…), fájdalmat okoz… De meg kell tennie, és meg kell tartania a hidegvérét. Nincs idő arra, hogy összeomoljon, és agyaljon. Csak teszi, amit tennie kell, mert ha nem teszi, más nem fogja tudni megtenni, de a fájdalmat csillapítani és kontroll alá kell helyezni az esetleges szövődmények elkerülése végett… Már rég nem kérdezi a sorstól, hogy miért pont én, és miért pont ő… Megtanított arra, hogy minden napot Isten ajándékának kell elkönyvelnünk, akkor is ha minden jó és akkor is, ha kevésbé… Igen, Ő az én édesanyám, aki amazon és anyatigris módjára, erején felül harcol értem, immár lassan 32 éve! Büszke vagyok rá, és mindenkinek ilyen édesanyát kívánok, mint ő nekem, mert ha mindenkinek ilyen édesanyja lenne, a világunk sem lenne ennyire romlott!

Szeretnék írni egy barátomról, akit azért nem nevezek most meg, mert nem kértem tőle engedélyt, így nem szeretném, ha neki ez kellemetlen lenne. Ezt a barátot egy közösségi oldalon ismertem meg, jóval a Facebook köztudatba robbanása előtt. Nem kedveltük egymást, főleg ő engem. Szerinte én akkoriban túl pozitív voltam és messze voltam a realitástól. Időnként ugyan ráírtam MSN-en, ha láttam, hogy fent van, de egy “szia-hogy vagy-köszi én is jól“-ban kimerült a beszélgetés. Aztán évek múlva fordult a kocka, mert épp egy depis pillanatomban kapott el. Beszélgetni kezdtünk és jólesett elmondani valakinek, akinek bizonyos dolgokat nem kell körbemagyaráznom még pluszban, mivel Ő maga is sorstárs. A barátságunk azóta is megvan, mely a kezdethez képest sokkal szorosabb. A véleménye alapjaiban változott meg rólam, mellesleg ez kölcsönös. Az emberek hajlamosak egy álarccal leplezni szívük fájdalmát. Én is ezt tettem: a humor mögé bújtam, amiket a fent nevezett barátom nem értékelt. Nem értettem, mi baja a humorommal, mikor rajta kívül mindenkinek bejött. Nem tudom, mennyire volt jó döntés részemről, de nem is gondolkodtam ezen sosem. Éltem úgy, ahogy szerintem akkor jó volt élni. Azonban rá kellett jöjjek: a világ nem csak körülöttem forog. Aztán jött a Tégy Jót!®, és én általa 180 fokot fordultam. Gondolok itt elsősorban a gondolkodásmódban és a realitás érzékelésre. Ma már nem tudok bizonyos vicceken nevetni, sokkal többet gondolkodom az élet dolgain és úgy érzem: felnőttem. Bár pár ember lehet, nem így gondolja rólam, de igenis: egy ilyen hivatáshoz fel kell nőni. Az élet nem mindig humorgyár, sőt szinte sosem az… Ha mégis „elsüt egy-egy poént“, maximum fekete humornak, ha megteszi… Az élet persze nem csak fekete és fehér, de mint egy festményen, minden színnek meg van a maga helye. Kizárólag rajtunk áll, mit hozunk ki az élet adta színekből…

Amikor az ember végiggörgeti a Tégy Jót!®-on szereplő gyűjtéseket, összeszorul a gyomra. Mennyi gyerek! Még alig éltek és máris kijutott nekik a szenvedésből… Ismerem az érzést, mert bár a saját oldalam végiglapozása nem esik nehezemre, azért minden évben van egy alkalom, amikor én is átélek hasonlót: amikor az elkészült Tégy Jót!® Nap videót nézem végig, hogy ellenőrizzem, nincs-e hiba valahol. Igen, ilyenkor az én szívem is fáj, mert az összes gyermek nevét és gyűjtése célját kívülről fújom. Akár álmomból felébresztve is tudom, kiről van szó, ha bármelyik támogatott nevét meghallom. Nevek, melyek mögött gyermekek, családok és sorsok élnek. Mint áradó folyóval szemben úgy harcolnak a teljesebb életükért, az életben maradásért… Nevek, melyek mögött egy-egy élettörténet rejlik, melynek már az első két mondata is fájdalmas sebeket tép fel. Mindenkinek van egy története. Nekem is. Egy történet, mely ugyan nem a messzi-messzi galaxisban játszódott, hanem itt a földön, valós személyekkel. Minden valós. A fájdalmak és a szenvedések is. De mégis mi élteti őket, minket? A hit, mely reményt szül. Amikor az én szüleim megtudták, mi a betegségem, hitték, hogy életben maradok, még akkor is, ha erre a legnagyobb orvosok is vajmi kevés esélyt láttak. Amikor a hitük valósággá vált, jött az újabb remény: megtanulok járni. Ezek adtak nekik erőt, hogy túléljék a mindennapokat. Még annak ellenére is, hogy a szívük mélyén tudták, ez nem fog bekövetkezni. De olyan jó volt hinni! Erőt adott ahhoz, hogy reggel felkeljenek és tegyék a dolgukat! Véleményem szerint, akik a Tégy Jót!®-on voltak és vannak, mindenkinek van hite. Egész biztos, hogy ma nem fog rohamozni. Egész biztos, hogy ma jobb lesz a vérkép… Minden mondatuk egy „egész biztossal“ kezdődik. S ha aznapra nem válik valóra az álmuk, na bumm… Átteszik holnapra. Mert kizárólag így lehet túlélni a hétfőt, a keddet és a többi napot, hetet… Hit nélkül is lehet élni ugyan, de nem érdemes. Bármit is hoz az élet, keresni kell valamit, amiben hihetünk. Mert csak így lehet túlélni ép ésszel azt, amire mások néha, felelőtlenül ennyit mondanak: „én ezt nem bírnám!“

A mai rohanó világban az emberek néha elfelejtik kimutatni az egymás iránt érzett szeretetüket. Pedig úgy gondolom, hogy sosem lehet elégszer mondani annak, hogy „szeretlek“, legyen szó egy családtagról (anya, apa, testvér, vagy gyerekek), akár egy barátról. Írtam Csima Adriról, hogy ő az én olyan igaz barátom, akivel bármikor tűzbe mennénk egymásért. Egy dolgot nem mondtam el viszont: soha, de tényleg soha nem telik el úgy beszélgetés köztünk, hogy elköszönésnél ne írnánk egymásnak, hogy imádlak. A szó nem elcsépelt. Benne van minden, amit érzünk egymás iránt! Én nem félek kimutatni a mások iránt érzett szeretetemet, mert tudom, hogy ezzel nekik is jót teszek. Szeretve lenni a legcsodálatosabb érzés. S itt most az ember- és felebaráti szeretetről beszélek. Olyan rövid az élet! Nem tudom, meddig élhetek. De nem akarom úgy lehunyni a szememet örökre, hogy előtte nem mondtam el azoknak az embereknek, akiket szeretek, hogy „szeretlek“. Sokan azt hiszik, hogy „úgyis tudják a szeretteim, hogy szeretem őket“. Az tény, hogy a szeretetet nem szavakban, hanem tettekben mérik. Viszont a szavak válnak tettekké. Hiszen, ha megkérdezi egy felebarátod, hogy szereted-e őt, nem szabad elbagatellizálni azzal, hogy „úgyis tudod“, még akkor sem, ha magától értetődik. Miért is? Azért, mert lehet épp arra van szüksége, hogy kimondd: „igen, szeretlek“. Lehet, hogy ezzel az egy szóval a másik életét mented meg. Tudom, rohanó és ingerült világot élünk, de ne féljünk szeretni. Hogy mi erre a bizonyíték? Maga Isten: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta. Hogy aki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Amikor elkezdtem írni, megfogadtam, hogy nem fogok képmutató módon csak a pozitív oldalról írni. Egész egyszerűen azért nem, mert éppúgy hozzám tartozik a szomorúság, mint a jókedv. Olyan ez, mint az édes és savanyú íz. Kiegészíti egymást. Amikor 3 vagy 4 évesen azzal szembesültem, hogy én más vagyok, mint a többiek, csak ennyit fogtam fel. Hiába mondták el a szüleim, hogy mennyire szeretnek, hogy gyalogosan megtettek közel 60 km-t, mert mire én Miskolcon jó kezekbe kerültem a kórházban, addigra elment az utolsó busz és vonat is, a nyugalmam csak pár napig, jó esetben pár hétig tartott. Szüleim mindent megtettek értem, mindent megadtak nekem, de ez kevés volt. Egész egyszerűen bármit kaptam, nem tudta feledtetni a lelki fájdalmaimat. Előző fejezetemben írtam arról, hogy legtöbb esetben a felnőttek fejében kellene előbb rendet tenni ahhoz, hogy a gyerekek is jól tudják kezelni a fogyatékossággal járó másságot. Mindezt én a saját bőrömön tapasztaltam meg, amit 4-5 éves fejjel nem volt könnyű megélni. Iszonyatosan fájt, hogy nem csak a kortársaimtól kapok ilyen-olyan megjegyzést, de olykor olyan felnőttektől is, akik már megették a kenyerük javát is. Elfogadni? Ezt igazán teljes mértékben nem lehet. Változtatni? Olyan, mint érral szemben úszni… Néha mai napig megesik velem, hogy azt kívánom: bárcsak felébrednék. Azt sem bánnám, ha ömlene rólam a víz a rossz álom miatt, de felébredek és felülök az ágyban és nyugtázom: csak rosszat álmodtam. Valójában egy egészséges, járóképes, minimum 160 centi magas férfi vagyok, aki hírből sem tudja, mi az, hogy üvegcsontúság. Aztán a következő másodpercben rá is jövök, hogy a jelenlegi életem maga a valóság. Karcsi, kit akarsz áltatni? – kérdezem magamtól ilyenkor. Nyilván nem gondolhat mindig az ember a saját fájdalmára, különben beleőrül. Én sem teszem. A családom a mindenem. Ezen kívül dolgozom egy budapesti cégnél, ahol nagyon klassz a csapat, itt a Tégy Jót!® és ez számít. Ezt teszem, mert ezt kell előtérbe helyeznem. Alkalmazkodom a saját helyzetemhez, mert nincs más választásom. Nincs mese, nincs álmodozás. Mindezt nem azért írtam le, hogy magamat tüntessem fel jó színben, hanem, mert a szomorúság és a reménytelenség is hozzám tartozik, éppúgy, mint a segítőkészség, és a vidámság.

Egy nyári délelőtt apu úgy döntött, hogy lemossa és kitakarítja az autót. Tette ezt azért, mert napi használatban van, Szóval mondta, menjek ki én is vele, addig elvagyok. Így is történt. Egyszer aztán feltűnt, hogy egy 3-4 éves kisleányka és anyukája közeledett. A kislány kissé előrébb szaladt. 2 copfban volt a haja és nagyon édesen festett a rózsaszínű ruhájában. Amikor elért minket, megállt előttem és köszönt, hogy szia. Köszöntem én is, majd összemosolyogtunk. Már meg akartam kérdezni, hogy mi a neve, hogy van, vagy bármi, hogy összebarátkozzunk, mire odaért a kislány édesanyja, és konkrétan elrángatta tőlem azzal a felszólítással, hogy „gyere már!“ A hátam mögött még hallottam, hogy a kislányka kérdezősködik, hogy „mi baja a bácsinak?“ „Beteg! De gyere már, mert soha nem érünk oda!“ – mondta az anyuka türelmetlenül. Bevallom, alig álltam, hogy ne forduljak meg és odaszóljak, de inkább lenyeltem. Azt látom, hogy nagyon sok egészséges felnőtt nem tud mit kezdeni a helyzettel, ha egy sérült embert lát. A gyerekek lazák és pofátlanul őszinték tudnak lenni. Simán arcába mondják a másiknak, hogy „te csúnya vagy“, “neked furák a szemeid“, stb… Ugyanakkor sokkal befogadóbbak. Ha elmondják nekik, hogy azért kicsi a bácsi, mert így született, csak addig érdekes számukra. Onnantól kezdve egyenrangúként kezelik. Azt látom, hogy ebben az országban a „másság“ még mindig tabu téma. Látom azt, hogy sorstársak járják az iskolákat, ami tök jó és fontos dolog, de előbb akármilyen rosszul hangzik: a felnőttek fejében kell rendet tenni. A gyerek a felnőtt mintáját másolja le legtöbbször, majd teszi hozzá a magáét. Ha azt látja, hogy egy sérült embert kerülni kell, mint a tüzet, a gyerek se fog rájuk tekinteni másként. De ha azt látja, hogy a felnőtt nem nézi ufónak a tőle eltérő állapotú embereket, akkor a gyerek se fogja annak nézni, miután túljut a gyermeki kíváncsiságán. Sajnos tudnék még hasonló sztorikat mesélni, amik ilyen helyzetekről szólnak, de minek? A lényeg egy: a külső alapján sokan megriadnak a sérültektől is, pedig ők is élnek, szeretetre vágynak. A gyerekeknek pedig nem lesz attól rémálmuk, ha hagyjuk szóba állni egy fogyatékkal élővel.

Szüleim sosem titkoltak tőlem semmit, ami az állapotomat illeti. A kórházban már úgy ismertek az orvosok és ápolók, mintha a családtagjuk lettem volna. Szüleim fogukat összeszorítva harcoltak értem azért, hogy életben maradjak… Igen, dönthettek volna úgy is, hogy belefáradtak és nem csinálják tovább, de erről persze hallani sem akartak. Azzal szerintem nem mondok újat, hogy egy kórházi kezelés, egy kisebb műtét is, mennyire meg tudja kurtítani a pénztárcát. Az ember mindent megtesz azért, hogy visszakapja az egészségét, vagy legalábbis egy részét. Gyógyszerek, diéta, utazás. Igen ám, de egy olyan helyzetben, amikor mindez hónapokon vagy éveken keresztül zajlik, egy idő után az ember feléli az utolsó tartalékát is. Ha kell, beadja a jegygyűrűjét vagy a dédnagymamától örökölt kapott ékszereket is a zaciba csak azért, hogy a gyermek éljen és meggyógyuljon… Nem egy ilyen eset történt a mi családunkban is csak azért, hogy mondjuk haza tudjanak hozni a pesti Tűzoltó utcai klinikáról. Sajnos, mi tudjuk, mi az, hogy már nincs… Mindez „miattam“, mert én voltam az első, hogy éljek, hogy életben maradjak, hogy ne legyenek fájdalmaim és ne legyen lázam, stb… Bizony szégyen vagy sem, abban az időben talán nekünk is jól jött volna egy „Tégy Jót!® Nap“ jellegű adományosztás, amikor is használt, de jó állapotú ruhák és játékok kerülnek szétosztásra. Remélem, érti a Kedves Olvasó, mire célzok ezzel… Hála Istennek a mögöttünk lévő nehéz időszak mára a múlté. Viszont nem felejtettem el, hogy rajtam kívül ma is rengeteg gyermek és szülő tölt hosszú-hosszú hónapokat a kórház fehér falai között. Közben abban hisz: sikerül meggyógyulni, mert sikerülnie KELL bármi áron! Akkor is, ha az anyukának nincs mit felvenni a -10-15 ºC-os hidegben! Akkor is, ha minden nap csak zsíros kenyér jut, de a gyermeknek, aki épp az ágyban fekszik sokszor iszonyatos kínok között, akkor is meg kell legyen a mindennapi gyümölcs, a szükséges táplálék és esetenként az olyan töblet gyógyszer, ami már nem telik ki a közgyógyos keretből. A Tégy Jót!® Nap értük szól… Hogy ezek a családok, akik mindent a gyermekükért tettek fel egy lapra, érezzék, nincsenek teljesen egyedül. Mert ami nekünk már megunt, kinőttük/kihíztuk nekik még pont jó lehet és ki tudnak benne húzni egy telet… Éppen ezért, akinek van otthon megunt, vagy bizonyos okok miatt már nem használt, de jó állapotú ruhái, esetleg játékai, az kérem, hogy vegye fel velem a kapcsolatot! Ígérem, minden egyes darabot személyesen viszek be a miskolci Szentpéteri kapu kórház onkológiai gyermekosztályára és osztom szét a családok között!

Amikor még a liftre gyűjtöttem, Kata által belecsöppentem egy új világba, aminek Napi Jótett a neve. De nem erről szeretnék írni. Hanem arról a három emberről, akik jelenleg is meghatározzák a Tégy Jót!® Életét. Ő Marianna, Viki és Anett. Marianna életébe elég vicces módon kerültem. Történt ugyanis, hogy egy Szilvia nevű kislánynak gyűjtött laptopra. Vagyis felajánlásokat várt, már nem emlékszem annyira pontosan, de nem is ez a lényeg. Marianna már azelőtt is írt hozzászólást a lift gyűjtésemhez az Alapítvány profiljáról, de nem tudtam, hogy ki van mögötte. Aztán, mikor bejelöltem Mariannt Facebookon, és ő visszaigazolt, beszélgetni kezdtünk. Azt hittem, hogy Szilvi az ő lánya, aki épp daganatos beteg. Az éteren keresztül nem láthattam az arckifejezését, de gondolom nézhetett nagyot, és magában gondolhatta, hogy „na ő is hajó akart lenni, de aztán nem komplett.” 😀 Aztán persze a kezdeti félreértést hamar tisztáztuk és kiderült, hogy az alapítvány profilja mögül is ő írt nekem. Nem tudom, miért így történt, de Mariannal hamar egymásra találtunk. Meséltem neki a Napi Jótettről, amire végül ki is került Szilvi. Aztán beszélgettünk, beszélgettünk, és beszélgettünk. Mesélt a kezelésekről, szigorú higiénés szabályokról, engem pedig valamiért nem rázott meg a dolog annyira, egyszerűen tudomásul vettem, hogy „ez van.” Nyilván, volt, ami megrendített egy pillanatra, de hamar túl lendültem rajta. A N.J.-re aztán nagyon sok gyermeket hozott. Mariann is meglátta benne a fantáziát. Gondolom titkon már kacérkodott a gondolattal, hogy egy ilyen oldal milyen jó lenne az alapítványnak is. Nem tudom, csak ismerve a munkásságát, egy erős tipp. Mivel azonban még nem volt meg a liftem és a gyűjtés is megállt, elkezdtünk agyalni, hogy esetleg egy jótékonysági koncert sokat nyomhatna a dolgon. Főleg, hogy Katának személyes kontaktja volt az egyik X-Faktoros indulóval, ez kivitelezhető is lett volna. Mariann Vikihez irányított, aki nagyon sokat segített tanácsokkal, hova forduljak, mi kell hozzá, stb. Az, hogy végül miért nem lett a koncertből semmi, más kérdés. Ennek így kellett lennie. Aztán amikor megcsináltam a Tégy Jót!®-ot, Mariannától akkora támogatást kaptam, hogy azt míg élek, nem felejtem el. Az Alapítvány által kialakított közösség, hirtelen az én közösségemmé is vált, ami azért volt jó, mert egy emberként biztattak és támogattak (Mariannával az élen), hogy merjem létrehozni a Tégy Jót!®-ot. Az elmúlt 3 év alatt rengeteget változott a személyiségem is, amit ennek a hivatásnak köszönhetek. Kicsit talán túlzok, de úgy érzem, hogy a Tégy Jót!® által váltam igazából felnőtté, tanultam meg a felelősséget. Arra is rájöttem, hogy az én állapotom is csak a létra egyik foka. Hiszen vannak tőlem sokkal rosszabb állapotban lévők is, akik gépekre kötve harcolnak az életben maradásért. Persze, mindenki tudja, hogy sok beteg ember él ebben az országban is, akikről hall, vagy olvas valamit, de teljesen más „élmény” köztük lenni és látni a küzdelmüket, mint megnézni egy másfél perces riportot, vagy elolvasni egy féloldalas cikket róluk. Hivatás, mert nem csak munkaidőben csinálom, hanem életformámmá vált. Három év alatt megéltem sok hullámvölgyet, kaptam dicséretet és hátba szúrást is, de nem számít, mert minden eset tanít valamire. Nyilván én is követtem már el hibákat, amiből nem jöttem ki jól, és meg is kaptam a szidalmat, de az is megtanított arra, hogy mi az, ami felé […]

Amikor a nyilvánosság felé fordultam, nagyon szkeptikusok voltunk. Nem gondoltam, hogy lesz majd, aki segít, és majd pont nekem. Hiszen ki lennék én, hogy megérdemeljem bárki segítségét? – kérdeztem magamtól? Aztán persze jöttek az adományok, kisebb-nagyobb összegek, és megmondom őszintén: fogalmam se volt, hogy sírjak, vagy nevessek. Még akkor is szkeptikus voltam, amikor Szabó Zsóka meglátogatott az Ózdi Városi Televíziótól. Nem hittem abban, hogy a liftből lehet valami. Sümeghi Mátyás – a lift viszonteladója – persze biztatott, mi több, az olasz gyártótól is kicsikart egy csomó kedvezményt, de még akkor sem hittem. Csak akkor kezdtem reménykedni, amikor Horváth Fruzsi és Kiss Kata betoppant az életembe. Fruzsi teljes katarzisban hívta fel Katát, hogy vagyok én és liftre gyűjtök. Szegény Kata, hirtelen követni se tudta, miről beszél, de mikor összeállt a kép neki is, akkor persze örömmel állt mellém. Akkor egy hét alatt Kata segítségével több, mint 600 ezer Ft gyűlt össze, ami végre kezdte elhitetni velem: talán van remény és meglesz az a lift. Kata. Ő egy olyan ember, aki a liftre gyűjtés ideje alatt folyamatosan biztatott, Mindig azt akarta, hogy akár hitelre is, de rendeljem meg, hogy minél hamarabb mehessek végre. Persze, Sümeghi úr ajánlotta fel a kamatmentes hitelt a liftre, hogy majd törlesztem a maradékot, ahogy tudom, én ebbe nem csak, hogy nem mertem, de nem is akartam belemenni. Amikor aztán 2012-ben megtörtént a csoda, és egy másik cégtől megkaptam ugyanazt a liftet, amit Sümeghitől kaptam volna, cirka 1,33 millió Ft fejében, egyszerre nevettem és sírtam. Nem hittem, hogy sikerülni fog, mégis sikerült. Akkor azt hittem, hogy csak annyi történt, hogy véget ért a rémálom. Arra azonban nem gondoltam, hogy valaminek a kezdete lesz. A lift felszerelése után alig egy hónappal megfordult velem a világ, s a segítettből segítő lett. Megszületett a Tégy Jót!®.

Amikor szembesültem azzal, hogy szüleim sem fiatalodnak már, hanem, ahogy mennek bele a korba, úgy lesz egyre több egészségügyi problémájuk, az nagyon rossz volt. Újra előjöttek bennem azok a kérdések, amik 3-4 éves koromban foglalkoztattak. Nagyon kilátástalannak éreztem az egész életemet. Úgy láttam magam, mintha rab lennék, s ebből minden áron ki akartam törni. Azonban a tehetetlenség érzése az iszap effektust idézte elő, és ez így ment ördögi kör formájában. Éjszakákon keresztül forgolódtam, és liftező gyomorral küzdöttem. Reggel aztán úgy keltem, mint aki keményen átdolgozta az egész éjszakát. A legfőbb probléma az volt, hogy hiába volt jó idő, nem tudtak levinni az utcára, csak két-három hetente egyszer (télen ettől is ritkábban). Hiszen apu térdét kétszer műtötték, örült, ha itthon fel bírt emelni, anyunál pedig gerincsérvet találtak, na meg persze ő se nagyon bír(t) már… Viszont ez egy bezártság érzetet idézett bennem elő. Utáltam is magam, hogy mekkora önző vagyok, hogy csak magamra gondolok, de aztán a következő pillanatban újra elkapott a fájdalom és reménytelenség. Mint a viharos tenger, úgy hullámzott bennem ez a két érzés. Anyu persze tudott a problémáról, de a tehetetlenség benne is ott volt. Egyszer aztán azt mondta, hogyha lenne valaki, aki levinne a lépcsőn hetente egyszer legalább, nem lenne gond. Volt is egy barátunk, aki bevállalta a dolgot, de rettentően félt, hogy esetleg nem úgy fog meg vagy ilyesmi és fájdalmat okoz nekem, így ezt inkább annyira nem is erőltettük. Viszont anyu mondata arra jó volt, hogy meglássam a fényt az alagút végén és így jött az a bizonyos korlátlift ötlete, aminek a kinyomozásában Orosz Hajnalka barátnőm segédkezett. Rokonoktól, és ismerősöktől is kaptam hideget-meleget. Teljesen logikátlannak találták azt, hogy egy társasház lépcsőjére egy ilyen szerkezetet szereltessek, ami ráadásul Ft-ban eléri egy alsó kategóriás autó felső határát. Mindenki csak azt látta megoldásnak, ha elköltözöm abból a házból, ahol felnőttem, s melynek falai több kötetnyi könyvre valót tudnának mesélni. Ez az otthonom. Egy kertes házat, sem én, sem a családom többi tagja nem tudnánk elképzelni otthonunkként.

Ez nem egy könnyed téma. Sokáig éltem úgy, hogy nem voltak álmaim és céljaim. Minden nap felkeltem, beültem a számítógép elé és már-már azt hittem, ennyi az élet. Vagyis, nekem ennyi jutott. Persze sok mindent megtanultam önerőből a számítógépen, mindenféle iskola nélkül, mert időm annyi volt, mint a tenger. Ezt a barátok, ismerősök persze értékelték és dicsértek a tudásomért. Nem egy olyan eset volt, hogy telefonon keresztül segítettem életet lehelni a nem induló, csak össze-vissza csipogó jelzést küldő gépbe. A legtöbben azonnal hozzám fordultak, ha számítógép vásárlás előtt vagy után álltak. Én voltam az is, aki egy üres gépbe életet lehelt. Aki ismert, tudta, nem ismerem azt a szót, hogy lehetetlen. Volt, hogy napokon keresztül szenvedtem egy-egy pácienssel, míg küzdelmemet siker nem koronázta. Aztán felmerült bennem a kérdés: valóban ennyi a hasznom összesen? Akarva-akaratlanul felvettem egy rendszergazdai „hivatást“, amit természetesen önkéntes alapon csináltam. De rájöttem, ez messze van az álmok valóra váltásától. Sokszor látom, hogy ömlenek a motivációs idézetek, ami mind szép és jó… Csak nekem nem mondanak semmit. Sokáig azt hittem, nincsenek álmaim. Éltem napról-napra. A hétfőm ugyanolyan volt, mint a szombat vagy a vasárnap. Amikor rájöttem, hogy a családom is egyre nehezebben bír ellátni, beláttam, muszáj változtatnom, különben tönkremegyek a monotonitásba, a korlátaimba és a bezártságba. Eljött a nap tehát, hogy megérettem a változtatásra. Nem könnyű ám azt sem elfogadni, hogy egyedül nem megy, ez is ébreszt bennünk egy kudarc érzetet. Viszont ma már tudom, hogy nem az a kudarc, hogy segítséget kérünk másoktól, hanem az, hogyha nem, miközben a lehetetlent egyedül próbáljuk megtenni, amibe aztán tényleg belerokkanunk testileg-lelkileg.

Amikor kicsi voltam, nem voltak olyan barátaim, akikkel együtt lóghattam. Volt ugyan egy-két unokaöcsém, akik néha meglátogattak és együtt játszottunk, de ahogy nőttünk, az is alábbhagyott. Érthető, ők élték az ép emberek életét: haverok, buli, csajok. Nekem viszont ebből a szempontból semmi sem jutott. Volt egy öregecske, megsárgult Commodore 64 gépem, kazettás magnóval, ami mellett éltem az életemet. Szegény tévénket ki is nyírtam vele: képcsöves lett. 🙂 Aztán én is felnőttem, de barátaim nem voltak. Úgy éreztem, esélyem sincs barátokat találni. Ám egy napon megváltozott minden. Megismertem Csima Adriennt. 2008. december 8. Sosem fogom ezt a napot elfelejteni. Viccből mai napig szoktam neki mondani, hogy őt a Mikulás hozta nekem, csak kicsit berúghatott, mert késett két napot a szállítmánnyal. Adri egy igaz barát, sőt ennél is több. Hét év alatt sosem volt egy hangos szó sem közöttünk. Ő nem a sérült, „fogyis” embert látja bennem, hanem a barátot, aki jóban-rosszban kitart mellette. Aki, ha kell, biztatja, megdicséri, vagy épp leszidja. Ő ugyanezt a szerepet tölti be az én életemben. Sokszor mondják, hogy nem létezik fiú-lány barátság. Cáfolom. Ő az az ember, akiért bármikor tűzbe mennék. Az életem is rá merném bízni, mert tudom, sosem tenne velem olyat, amivel fájdalmat okozna. Nem hittem, hogy egy ép ember át tudja érezni azt, amin egy hozzám hasonló fogyatékkal élő átmegy, de Adri ebben is más. Kívánok mindenkinek egy „Csima Adrienn”-t.

Kétféle fogyatékossági kategória van: a veleszületett és az ún. szerzett. A veleszületettet nem kell ecsetelnem. Megszületik a kisgyermek és a születése után jó esetben rövid időn belül kiderül, hogy gáz van. A szerzett pedig általában baleset vagy egyéb betegség esetén következik be. Mindkettő kategóriánál eljön az idő, hogy szembesülni kell: „valamire, amire más képes, én nem vagyok.“ Ez egy olyan állapotot idéz elő, ami azt érezteti az emberrel: az élet megfosztotta valamitől, ami úgy érzi, járna neki. Hogy ez mennyire tud fájni? Saját bőrömön tapasztalva mondom: iszonyatosan. Az érzés széttép, felőröl és eljön az idő, hogy azt kívánja: bárcsak reggel fel se ébredne… Tudom, ez milyen, mert átéltem. Azt akartam, amire képtelen vagyok és leszek, míg élek. Saját lábamon járni, és nem mástól függeni. Az ember minél jobban őrlődik, annál jobban húzza be az a bizonyos iszap. 3-4 éves voltam, amikor olyan kérdéseket tettem fel a szüleimnek, amiket más 40-50 évesen tenne fel. Hirtelen és gyorsan kellett felnőnöm a feladathoz, ami nem volt könnyű. Jártam 2,5 évig egy Isten gyülekezetébe, ahol új motivációkat kaptam, jól éreztem magam a közösségben. Ott megtanultam, hogy Isten mindenkit szeret, nemtől-kortól és etnikai hovatartozástól függetlenül. Az meg főleg nem érdekli, hogy tudok-e járni. Meg kellett tanulnom a VAN-nak örülni, mert a NINCS csak a kudarcok sokaságát kelti bennünk. Mert: „Döntést kellett hoznom, hogy mérges legyek- e Istenre azért, amim nincs, vagy hálás legyek azért, amim van.“ – Nick Vujicic

Aki ismer, az nagyjából ismeri a betegségemet is. Aki viszont nem, annak röviden bemutatom. Amikor a gyermek megfogan, már akkor eldől, hogy milyen színű lesz a szeme, a haja, kinek az orrát örökli, stb. Sajnos van, hogy porszem kerül a gépezetbe és a magzat grátiszba kap egy sérült gént is. Nem tudom, hogy odafent ez úgy működött-e, mint a lottósorsolás, mindenesetre én „nyertem“ egy „klassz“ LEPRE1 néven ismert hibás gént. Ráadásul egy totálkáros gént, mert bár az üvegcsontúságnak 8 kategóriája ismert, én a II-est kaptam, ami mindközül a legsúlyosabb kategória. Gyakorisága 1:50000. Mit ne mondjak: egy kaparós sorsjegynek jobban örültem volna… A betegség lényege egyébként konyhanyelvre lefordítva annyi, hogy a csont anyagcseréjét illetően hiba van a Mátrixban. Ennek folyományaként a kalciumnak csak egy bizonyos százaléka szívódik fel. Eredmény: puha, gyenge csontozat, ami könnyen törik, akár egy friss zöldgally.