Ez nem egy könnyed téma. Sokáig éltem úgy, hogy nem voltak álmaim és céljaim. Minden nap felkeltem, beültem a számítógép elé és már-már azt hittem, ennyi az élet. Vagyis, nekem ennyi jutott. Persze sok mindent megtanultam önerőből a számítógépen, mindenféle iskola nélkül, mert időm annyi volt, mint a tenger.
Ezt a barátok, ismerősök persze értékelték és dicsértek a tudásomért. Nem egy olyan eset volt, hogy telefonon keresztül segítettem életet lehelni a nem induló, csak össze-vissza csipogó jelzést küldő gépbe. A legtöbben azonnal hozzám fordultak, ha számítógép vásárlás előtt vagy után álltak. Én voltam az is, aki egy üres gépbe életet lehelt. Aki ismert, tudta, nem ismerem azt a szót, hogy lehetetlen. Volt, hogy napokon keresztül szenvedtem egy-egy pácienssel, míg küzdelmemet siker nem koronázta. Aztán felmerült bennem a kérdés: valóban ennyi a hasznom összesen? Akarva-akaratlanul felvettem egy rendszergazdai „hivatást“, amit természetesen önkéntes alapon csináltam. De rájöttem, ez messze van az álmok valóra váltásától.
Sokszor látom, hogy ömlenek a motivációs idézetek, ami mind szép és jó… Csak nekem nem mondanak semmit. Sokáig azt hittem, nincsenek álmaim. Éltem napról-napra. A hétfőm ugyanolyan volt, mint a szombat vagy a vasárnap. Amikor rájöttem, hogy a családom is egyre nehezebben bír ellátni, beláttam, muszáj változtatnom, különben tönkremegyek a monotonitásba, a korlátaimba és a bezártságba. Eljött a nap tehát, hogy megérettem a változtatásra.
Nem könnyű ám azt sem elfogadni, hogy egyedül nem megy, ez is ébreszt bennünk egy kudarc érzetet. Viszont ma már tudom, hogy nem az a kudarc, hogy segítséget kérünk másoktól, hanem az, hogyha nem, miközben a lehetetlent egyedül próbáljuk megtenni, amibe aztán tényleg belerokkanunk testileg-lelkileg.
Leave a Reply