+36 20 323 4679
tegyjot@tegyjot.hu

Blog

Anya

A

bban a pillanatban, hogy édesanyám engem világra hozott, lelkünk eggyé forrt. S bár a ’80-as években még más világ volt, kevesebbet lehetett velem a kórházban, mint mostanság engedélyezik, nem léteztünk és ma sem létezünk egymás nélkül. Olyan ez, mint borsó meg a héja, ahogy Forrest Gump mondta.

Valahányszor eltört valamim, valami anyuban is eltört odabent. Egyetlen különbség volt: nekem a csontom, neki pedig a szíve. Apró darabokra hullott legbelül, de ezt sosem mutatta felém. Ma sem tudom, hogy bírta a megpróbáltatásokat úgy, hogy én ebből alig vettem észre valamit, de megcsinálta. Miközben engem az orvosok „kínoztak“, ő fogta a kezem és halkan suttogott a fülembe, hogy ki kell bírni. Persze nem volt ez olyan könnyű, mint ahogyan leírtam. Ezeket átélni annyira iszonyat, hogy leírva mindez nem jön át úgy, mint amikor megéli mindezt az embert. Többször volt, hogy anyuval úgy éreztük: egy vaksötét szűk csatornában kúszunk és azon imádkozunk, hogy csak a következő szakaszt éljük túl. Nem volt ritka, hogy egy töréses kórházas kalandot apró darabokra bontottunk. Ki kell jutni a lépcsőházba, törött kulcscsonttal, mert ott vár a mentő ágy. Ki kell bírni az utat, majd ezután azt, hogy átraknak egy másik tolóágyra, onnan a röntgen asztalra, majd vissza, végül a mentő toló ágyra, kibírni a haza utat, és a lépcsőházból bejutni a lakásba, ahol már minden nyugodt. Leírni is szörnyű mindezt, hát még megélni! Tudni, hogy azzal, hogy ő engem felemel (pedig ő sem bír, de ilyenkor számára nem számít ez sem…), fájdalmat okoz… De meg kell tennie, és meg kell tartania a hidegvérét. Nincs idő arra, hogy összeomoljon, és agyaljon. Csak teszi, amit tennie kell, mert ha nem teszi, más nem fogja tudni megtenni, de a fájdalmat csillapítani és kontroll alá kell helyezni az esetleges szövődmények elkerülése végett… Már rég nem kérdezi a sorstól, hogy miért pont én, és miért pont ő… Megtanított arra, hogy minden napot Isten ajándékának kell elkönyvelnünk, akkor is ha minden jó és akkor is, ha kevésbé…

Igen, Ő az én édesanyám, aki amazon és anyatigris módjára, erején felül harcol értem, immár lassan 32 éve! Büszke vagyok rá, és mindenkinek ilyen édesanyát kívánok, mint ő nekem, mert ha mindenkinek ilyen édesanyja lenne, a világunk sem lenne ennyire romlott!