Blog

Amikor kicsi voltam, nem voltak olyan barátaim, akikkel együtt lóghattam. Volt ugyan egy-két unokaöcsém, akik néha meglátogattak és együtt játszottunk, de ahogy nőttünk, az is alábbhagyott. Érthető, ők élték az ép emberek életét: haverok, buli, csajok. Nekem viszont ebből a szempontból semmi sem jutott. Volt egy öregecske, megsárgult Commodore 64 gépem, kazettás magnóval, ami mellett éltem az életemet. Szegény tévénket ki is nyírtam vele: képcsöves lett. 🙂

Aztán én is felnőttem, de barátaim nem voltak. Úgy éreztem, esélyem sincs barátokat találni. Ám egy napon megváltozott minden. Megismertem Csima Adriennt. 2008. december 8. Sosem fogom ezt a napot elfelejteni. Viccből mai napig szoktam neki mondani, hogy őt a Mikulás hozta nekem, csak kicsit berúghatott, mert késett két napot a szállítmánnyal.

Adri egy igaz barát, sőt ennél is több. Hét év alatt sosem volt egy hangos szó sem közöttünk. Ő nem a sérült, „fogyis” embert látja bennem, hanem a barátot, aki jóban-rosszban kitart mellette. Aki, ha kell, biztatja, megdicséri, vagy épp leszidja. Ő ugyanezt a szerepet tölti be az én életemben.

Sokszor mondják, hogy nem létezik fiú-lány barátság. Cáfolom. Ő az az ember, akiért bármikor tűzbe mennék. Az életem is rá merném bízni, mert tudom, sosem tenne velem olyat, amivel fájdalmat okozna. Nem hittem, hogy egy ép ember át tudja érezni azt, amin egy hozzám hasonló fogyatékkal élő átmegy, de Adri ebben is más.

Kívánok mindenkinek egy „Csima Adrienn”-t.