Blog

Szeretnék írni egy barátomról, akit azért nem nevezek most meg, mert nem kértem tőle engedélyt, így nem szeretném, ha neki ez kellemetlen lenne.

Ezt a barátot egy közösségi oldalon ismertem meg, jóval a Facebook köztudatba robbanása előtt. Nem kedveltük egymást, főleg ő engem. Szerinte én akkoriban túl pozitív voltam és messze voltam a realitástól. Időnként ugyan ráírtam MSN-en, ha láttam, hogy fent van, de egy “szia-hogy vagy-köszi én is jól“-ban kimerült a beszélgetés. Aztán évek múlva fordult a kocka, mert épp egy depis pillanatomban kapott el. Beszélgetni kezdtünk és jólesett elmondani valakinek, akinek bizonyos dolgokat nem kell körbemagyaráznom még pluszban, mivel Ő maga is sorstárs. A barátságunk azóta is megvan, mely a kezdethez képest sokkal szorosabb. A véleménye alapjaiban változott meg rólam, mellesleg ez kölcsönös.

Az emberek hajlamosak egy álarccal leplezni szívük fájdalmát. Én is ezt tettem: a humor mögé bújtam, amiket a fent nevezett barátom nem értékelt. Nem értettem, mi baja a humorommal, mikor rajta kívül mindenkinek bejött. Nem tudom, mennyire volt jó döntés részemről, de nem is gondolkodtam ezen sosem. Éltem úgy, ahogy szerintem akkor jó volt élni. Azonban rá kellett jöjjek: a világ nem csak körülöttem forog. Aztán jött a Tégy Jót!®, és én általa 180 fokot fordultam. Gondolok itt elsősorban a gondolkodásmódban és a realitás érzékelésre. Ma már nem tudok bizonyos vicceken nevetni, sokkal többet gondolkodom az élet dolgain és úgy érzem: felnőttem. Bár pár ember lehet, nem így gondolja rólam, de igenis: egy ilyen hivatáshoz fel kell nőni.

Az élet nem mindig humorgyár, sőt szinte sosem az… Ha mégis „elsüt egy-egy poént“, maximum fekete humornak, ha megteszi…

Az élet persze nem csak fekete és fehér, de mint egy festményen, minden színnek meg van a maga helye.

Kizárólag rajtunk áll, mit hozunk ki az élet adta színekből…