Ha valamit megtanultak a szüleim az elmúlt 32 év alatt, az, az, hogy csodák nincsenek. Vagyis vannak, csak nem abban az értelemben véve. Ha rám tekint valaki, és azt mondja: „Uram, tégy csodát“, valószínűleg arra gondol, hogy kiugrok a kocsiból és táncra kelek, mint Jézus idejében tette azt a béna. Ez soha nem fog megtörténni, mert a csoda nem itt kezdődik. A csoda ott kezdődik, hogy a jó Isten annyi erőt és hitet ad, hogy a sorsunkat, mely ólomkeresztté súlyosbodott, tovább tudjuk cipelni. A csoda ott kezdődik, hogy a szüleim sosem esnek kétségbe, ha baj van, csak teszik a dolgukat. A csoda ott kezdődik, hogy úgy tudnak megfogni és elvinni A-ból B-be, hogy közben én a fájdalomtól üvöltök, de megteszik, mert az állapotom ezt kívánja. Aprónak tűnő, de mégis óriási csodák, mert ha ezek az adott helyzetben nincsenek, valószínűleg, már én sem élnék. Csoda az is, hogy élek, és életben maradtam, pedig aki II-es OI-val születik, általában nem éli túl. De élek, mert a jó Isten csodát tett velem a szüleimen keresztül.
A szüleim is csodáért imádkoztak, de ők is azt akarták: ugorjak ki az ölükből és keljek táncra. Ha ebből a szempontból nézzük, valóban nem hallgattatott meg az imájuk, ámde ha jobban belegondolunk: talán éppen ezeknek a könyörgéseknek köszönhetem, hogy élek: Isten csodát tett a szüleimmel, hiszen felruházta őket egy akkora kitartással és elszántsággal, ami kevés embernek adatik meg.
Leave a Reply