Blog

Néhány hónapja egy Facebook-os ismerősöm osztott meg egy blogot. Mivel magam is érintett vagyok a fogyatékosság terén, mindig is érdekelt a „másik“ oldal, vagyis, hogy maga a szülő miként éli meg azt, hogy gyermeke más, mint a többiek gyermekei.

Tehát elkezdtem a blog olvasását és rá kellett jönnöm, hogy ez az asszony, aki ír, egy nagyon erős asszony. Fanyar humorral és iróniával fűszerezve olyan élettörténetet tár elénk az „Egyasszony“ című írás, aminek megélése még 100 embernek is sok lenne, ha mindenki csak egy-egy szeletet is kapna ebből…

A könyv fejezetei blog 6 bejegyzésben láttak napvilágot. Nem tagadom, nem titkolom: A hatodik fejezetet alig bírtam végigolvasni, mert nem láttam a sok könnytől, ami elborította szemeimet.

Most az „Egyasszony“ szerzőjével, Péterfy-Novák Évával beszélgetek, hiszen rengeteg kérdés jár a fejemben.

Hogyan fogalmazódott meg benned a könyv írása? Mennyire volt nehéz a visszaemlékezés?

A visszaemlékezés nem volt nehéz, hiszen több évtizede volt elég időm minden nap átgondolni a történetemet. A könyvem mondatait régóta dédelgetem magamban, fejben ezerszer javítgatva, így mire végre papírra vetettem őket, gyakorlatilag készen voltak.

Maga a „kiírás” az én terápiám része volt.

Az első fejezet, a bizonyos „Zsuzsák története” című blog bejegyzésem meglepően sok olvasója, valamint a tömeges visszajelzés, olvasói levél erőt adott a folytatásra. A harmadik fejezet körül már éreztem, hogy könyvnyi anyag lesz belőle.

Miben változott az életed, mióta megírtad a könyvet, ha egyáltalán változott?

A könyv megírása magán az életemen nem változtatott. A sok pozitív visszajelzés viszont megerősített abban, hogy érdemes volt leírni a történteket. Meggyőződésem, hogy az őszinte hang, őszinte írás mindig kelendő.

Van további terved, ami az írást illeti?

Igen van. Már dolgozom rajta. Az új regény viszont már nem a saját történetem lesz.

A szűk családi-baráti köröd, hogy fogadta a tényt, hogy könyvet írsz?

Meglepődtek ugyan, de nagy örömmel fogadták. A családomnak, ugyanúgy, mint nekem, jó érzés a lányomról, Zsuzsiról olvasni. A legtöbbet nekik segített a feldolgozásban, de a rengeteg olvasói levél arra enged következtetni, hogy sokaknak ad erőt.

Nagy hangsúlyt fektetsz a családon belüli erőszakra is a könyvön belül. Mit tanácsolnál azoknak a szülőknek, akik hozzád hasonlóan fogyatékkal élő gyermeket nevelnek és emellett ki vannak téve a férjük (lelki) terrorjának?

Mindenképpen továbblépést javaslok, de a továbblépésnél is fontosabb, hogy beszéljünk róla, ne hallgassuk el!

Azt azonban mindenkinek a figyelmébe ajánlom, hogy senkit nem lehet addig a pillanatig a továbblépésre biztatni, vagy abban segíteni, amíg az ő saját döntése erről nem születik meg.

Mindaddig, amíg ez a pillanat nem érkezik el egy bántalmazott életében, kizárólag meghallgatni tudjuk. Azt semmi esetre nem javaslom, hogy számon kérjük, miért nem lép. A bántalmazott kapcsolatok ennél ugyanis jóval bonyolultabbak.

Végezetül: Ma is tartod a kapcsolatot az egri otthonnal?

Évekig nem bírtam odamenni, de a blog írásakor úgy éreztem, hogy most már elbírom. Elmentem, és azt láttam, hogy az otthon szebb, mint valaha, és a gondozók ugyanolyan féltő-odafigyelő szeretettel ápolják a gyerekeket.

Azóta is tartom velük a kapcsolatot. Október 29.-én az egri könyvbemutatóm helyszínéül is a gyermekotthont választották az ottani szervezők.

Ganyi Károly