Kétféle fogyatékossági kategória van: a veleszületett és az ún. szerzett. A veleszületettet nem kell ecsetelnem. Megszületik a kisgyermek és a születése után jó esetben rövid időn belül kiderül, hogy gáz van. A szerzett pedig általában baleset vagy egyéb betegség esetén következik be.
Mindkettő kategóriánál eljön az idő, hogy szembesülni kell: „valamire, amire más képes, én nem vagyok.“ Ez egy olyan állapotot idéz elő, ami azt érezteti az emberrel: az élet megfosztotta valamitől, ami úgy érzi, járna neki.
Hogy ez mennyire tud fájni? Saját bőrömön tapasztalva mondom: iszonyatosan. Az érzés széttép, felőröl és eljön az idő, hogy azt kívánja: bárcsak reggel fel se ébredne…
Tudom, ez milyen, mert átéltem. Azt akartam, amire képtelen vagyok és leszek, míg élek. Saját lábamon járni, és nem mástól függeni. Az ember minél jobban őrlődik, annál jobban húzza be az a bizonyos iszap.
3-4 éves voltam, amikor olyan kérdéseket tettem fel a szüleimnek, amiket más 40-50 évesen tenne fel. Hirtelen és gyorsan kellett felnőnöm a feladathoz, ami nem volt könnyű.
Jártam 2,5 évig egy Isten gyülekezetébe, ahol új motivációkat kaptam, jól éreztem magam a közösségben. Ott megtanultam, hogy Isten mindenkit szeret, nemtől-kortól és etnikai hovatartozástól függetlenül. Az meg főleg nem érdekli, hogy tudok-e járni.
Meg kellett tanulnom a VAN-nak örülni, mert a NINCS csak a kudarcok sokaságát kelti bennünk.
Mert:
„Döntést kellett hoznom, hogy mérges legyek- e Istenre azért, amim nincs, vagy hálás legyek azért, amim van.“ – Nick Vujicic
Leave a Reply