A mai rohanó világban az emberek néha elfelejtik kimutatni az egymás iránt érzett szeretetüket. Pedig úgy gondolom, hogy sosem lehet elégszer mondani annak, hogy „szeretlek“, legyen szó egy családtagról (anya, apa, testvér, vagy gyerekek), akár egy barátról. Írtam Csima Adriról, hogy ő az én olyan igaz barátom, akivel bármikor tűzbe mennénk egymásért. Egy dolgot nem mondtam el viszont: soha, de tényleg soha nem telik el úgy beszélgetés köztünk, hogy elköszönésnél ne írnánk egymásnak, hogy imádlak. A szó nem elcsépelt. Benne van minden, amit érzünk egymás iránt! Én nem félek kimutatni a mások iránt érzett szeretetemet, mert tudom, hogy ezzel nekik is jót teszek. Szeretve lenni a legcsodálatosabb érzés. S itt most az ember- és felebaráti szeretetről beszélek. Olyan rövid az élet! Nem tudom, meddig élhetek. De nem akarom úgy lehunyni a szememet örökre, hogy előtte nem mondtam el azoknak az embereknek, akiket szeretek, hogy „szeretlek“.
Sokan azt hiszik, hogy „úgyis tudják a szeretteim, hogy szeretem őket“. Az tény, hogy a szeretetet nem szavakban, hanem tettekben mérik. Viszont a szavak válnak tettekké. Hiszen, ha megkérdezi egy felebarátod, hogy szereted-e őt, nem szabad elbagatellizálni azzal, hogy „úgyis tudod“, még akkor sem, ha magától értetődik. Miért is? Azért, mert lehet épp arra van szüksége, hogy kimondd: „igen, szeretlek“. Lehet, hogy ezzel az egy szóval a másik életét mented meg.
Tudom, rohanó és ingerült világot élünk, de ne féljünk szeretni.
Hogy mi erre a bizonyíték? Maga Isten: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta. Hogy aki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Leave a Reply