Zsolt levele:
G
elsi Zsolt vagyok.1975-ben születtem, és édesanyám halála miatt már újszülöttként állami gondozásba kerültem. Ötévesen nevelőszülőkhöz költöztem, akik befogadtak, és náluk éltem hétköznapi életemet.
1992-ben, 17 évesen egy pillanat alatt minden megváltozott. Egy vonatbaleset következtében elveszítettem mindkét lábamat és a jobb karomat. Rövid időn belül nevelőszülőm is elhunyt. Édesapámat sohasem ismertem, azt sem tudom, hogyan néz ki.
A sors mindent elvett tőlem, amit szerettem, és mindenkit elveszítettem. Egyetlen dolog maradt: az életem. A legnehezebb a lelki és fizikai trauma feldolgozása volt. Nem fogyatékkal születtem, ismertem a másik életet, és nehéz volt elfogadni, hogy mozgásfogyatékosként kell leélnem az életem.
Bár a szó szoros értelmében már soha nem állhatok talpra, mégis sikerült felállnom. Megtanultam használni a művégtagjaimat, és nem elégedtem meg a minimummal – mindent akartam. Nem az elvesztett dolgokon siránkoztam, hanem arra koncentráltam, ami megmaradt. Mivel csak a bal kezemre számíthattam, olyan szakmát választottam, amely biztos megélhetést nyújthatott. Budapesten végeztem el a számítástechnikai tanulmányaimat, majd gimnáziumba jártam.
Később visszaköltöztem szülővárosomba, Nyíregyházára. Sem anyagi, sem családi hátterem nem volt ahhoz, hogy önálló életet kezdjek. Mégis úgy döntöttem, hogy kitörök ebből a helyzetből. Albérletet és munkát kerestem – nagyon nehéz volt, de sikerült. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az emberek gyakran a látszat alapján ítélnek, és nem azt nézik, mire vagyok képes. Kitartásom végig segített: immár közel 24 éve egy mozgáskorlátozottak számára kialakított, 36 m²-es önkormányzati bérlakásban élek.
Szeretném, ha jobb életkörülmények között élhetnék, hogy végre boldog életet élhessek. Egy komolyabb művégtagra lenne szükségem, amely sajnos rendkívül drága, és a társadalombiztosítás nem támogatja. Emellett nagy szükségem lenne fogászati kezelésre és fogpótlásra is, mivel az implantátumok beültetése szintén nagyon költséges. Lehet, hogy a kérésem túlzó, de bízom és reménykedem a segítségükben. Minden támogatást hálásan köszönök!
2014-ben megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy egy egyesület létrehozásával segíthetnék a hozzám hasonló sorsú fiataloknak. Így született meg 2015-ben a NO PARA Egyesület, amelynek weboldala: www.npe.hu.
Ezek mellett elkezdtem írni az életem történetét „Életút” címmel, amelyet a későbbiekben szeretnék kiadatni.
Tisztelettel:
Gelsi Zsolt
