Az élet legelső állomása az anyaméhben található. Ez a hely még védett a kinti világ szennyétől. Ideális esetben a magzatot nem érik káros hatások. Mégis megtörténik, hogy már születése előtt kimondhatják egy emberi életről, hogy nem pontosan olyan, amilyennek lennie kellene. Ilyenkor az orvosok kötelesek felajánlani az anyukának, hogy akár el is vetetheti a gyermekét, hogy ne kelljen a bonyodalmakkal szembenéznie. Ezt én egyenesen felháborítónak tartom. Ha úgy alakul, hogy egy felnőtt ember balesetet szenved és maradandó károsodása lesz, mondjunk le róla? Az a kis lény ott az édesanyja hasában már ugyanolyan teljes értékű ember, mint bárki más, akkor is, ha az egészségével probléma van.

A gyermek végül megszületik, a szülők igyekeznek mindent megtenni érte, mindent megadni neki, amit csak tudnak. Közben elkezdődnek a „bonyodalmak”. Azok a szülők, akik vállalják a harcot, igazi hősök! Rengetegen vannak, akik energiájukat, és idejüket nem kímélve igyekeznek a kicsinyeken segíteni. A szülők, így nem maradnak egyedül a betegséggel folytatott küzdelemben.

Később, mikor a gyerek óvodába megy, a társai megbámulhatják, hogyha olyan dologban más, ami észrevehető. Ezek a kicsik ott az óvodában, gyakran még túl fiatalok ahhoz, hogy a gátlásosság kialakuljon bennük. Előfordulhat, hogy látják a társukat, és elfordulnak tőle, de szerencsére gyakrabban lehet arról hallani, hogy befogadják azt, aki nem teljesen egészséges. Ez azért lehetséges, mert a gyerekekben még nem fejlődik ki az a fajta gátlásosság, ami később kialakul. Gyakran találkoztam azzal a jelenséggel, hogy kisebb gyerekek megbámultak az utcán… akkor még zavart, de ma már nem. Véleményem szerint sokkal könnyebb lenne a világ számára a sérültek elfogadása, ha nem lennének gátlásaik, ha mernének kérdezni és figyelni a másikra.

Iskolakezdéskor, ha olyan fokú a sérülés, speciális iskolába járatják a gyereket. Ha viszont normál iskolába kerül, megint szembe kell néznie az elfogadás kérdésével. Egy beteg ember számára az élet folyamatos harc azért, hogy meglássák az értékeit, mindenféle esetleges külső deformitás ellenére. Előfordulhat, hogy a gyerek nem tud olyan aktívan részt venni bizonyos tanórákon, mint a társai. Ezzel a problémával én is szembetaláltam magam annak idején. Emlékszem még, annyira mondták nekem, hogy milyen jó lehet nekem, hogy felmentett vagyok tesiből, hogy megkértem anyukámat, hagy tesizhessek én is. Persze nem csináltam mindent, amit a többiek, de így mégis talán jobb volt…

A sérült emberek ugyanúgy lesznek kamaszok, felnőttek, mint bárki más. Nemrég az egyik kedves ismerősöm, aki szociális segítőként dolgozik, megállapította egy rá bízott lányról, hogy nagyon kamasz lett. Ezt én magam is csak megerősíteni tudom. Ez a lány, a kórházi bent tartózkodásom alatt – édességfüggő gyerek lévén – megette az ételkészletem egy részét. Igaz, hogy én kínáltam, de mégis… talán, túlságosan elkényeztettem. Viszont, ha tornára került a sor, a kisasszony nagyon gyakran nem akart dolgozni, ilyenkor mindig „fájt” valamije, csak hogy ne kelljen a feladatot csinálnia. Ebből is láthatjuk, hogy kamasz…

A másik jelenség, amit szintén a kórházban tapasztaltam meg, az az, hogy természetesen

a betegek között is lehet viszálykodás. Bár, ebben az esetben a viszálykodás talán nem a megfelelő kifejezés. Két ember, akik egyébként már felnőttek, nem jöttek ki jól egymással és már kezdte a tettlegesség határát súrolni a dolog… Pontosan úgy, mint bármelyik másik embernél, a sérülteknél is működnek az érzelmek, a gondolatok, bár néha nehéz megmondani 1-2 emberről, hogy vajon mi járhat a fejében, hogyha nem bírja úgy kifejezni magát, mint mások.

A „normális” emberek lenézhetik ugyan sérült társaikat, az ő döntésük, de mielőtt eldöntenék, hogy alsóbb rendűnek minősítenek valakit, pusztán azért, mert máshogyan él, vizsgálják meg azt a tényt, hogy ezek az emberek ugyanolyanok, mint ők. Ugyanúgy tanulnak, munkát vállalnak, ha az állapotuk megengedi. Ugyanúgy küzdenek nehézségekkel, sőt, talán még jobban is. Ugyanúgy vágynak szeretetre, ugyanúgy kiveszik a részüket az élet minden apró öröméből, bánatából, mint bárki más.

Krizsány Noémi