Amikor elkezdtem írni, megfogadtam, hogy nem fogok képmutató módon csak a pozitív oldalról írni. Egész egyszerűen azért nem, mert éppúgy hozzám tartozik a szomorúság, mint a jókedv. Olyan ez, mint az édes és savanyú íz. Kiegészíti egymást.
Amikor 3 vagy 4 évesen azzal szembesültem, hogy én más vagyok, mint a többiek, csak ennyit fogtam fel. Hiába mondták el a szüleim, hogy mennyire szeretnek, hogy gyalogosan megtettek közel 60 km-t, mert mire én Miskolcon jó kezekbe kerültem a kórházban, addigra elment az utolsó busz és vonat is, a nyugalmam csak pár napig, jó esetben pár hétig tartott. Szüleim mindent megtettek értem, mindent megadtak nekem, de ez kevés volt. Egész egyszerűen bármit kaptam, nem tudta feledtetni a lelki fájdalmaimat. Előző fejezetemben írtam arról, hogy legtöbb esetben a felnőttek fejében kellene előbb rendet tenni ahhoz, hogy a gyerekek is jól tudják kezelni a fogyatékossággal járó másságot. Mindezt én a saját bőrömön tapasztaltam meg, amit 4-5 éves fejjel nem volt könnyű megélni. Iszonyatosan fájt, hogy nem csak a kortársaimtól kapok ilyen-olyan megjegyzést, de olykor olyan felnőttektől is, akik már megették a kenyerük javát is.
Elfogadni? Ezt igazán teljes mértékben nem lehet. Változtatni? Olyan, mint érral szemben úszni…
Néha mai napig megesik velem, hogy azt kívánom: bárcsak felébrednék. Azt sem bánnám, ha ömlene rólam a víz a rossz álom miatt, de felébredek és felülök az ágyban és nyugtázom: csak rosszat álmodtam. Valójában egy egészséges, járóképes, minimum 160 centi magas férfi vagyok, aki hírből sem tudja, mi az, hogy üvegcsontúság. Aztán a következő másodpercben rá is jövök, hogy a jelenlegi életem maga a valóság.
Karcsi, kit akarsz áltatni? – kérdezem magamtól ilyenkor. Nyilván nem gondolhat mindig az ember a saját fájdalmára, különben beleőrül. Én sem teszem. A családom a mindenem. Ezen kívül dolgozom egy budapesti cégnél, ahol nagyon klassz a csapat, itt a Tégy Jót!® és ez számít. Ezt teszem, mert ezt kell előtérbe helyeznem. Alkalmazkodom a saját helyzetemhez, mert nincs más választásom. Nincs mese, nincs álmodozás.
Mindezt nem azért írtam le, hogy magamat tüntessem fel jó színben, hanem, mert a szomorúság és a reménytelenség is hozzám tartozik, éppúgy, mint a segítőkészség, és a vidámság.
