lift

Amikor a nyilvánosság felé fordultam, nagyon szkeptikusok voltunk. Nem gondoltam, hogy lesz majd, aki segít, és majd pont nekem. Hiszen ki lennék én, hogy megérdemeljem bárki segítségét? – kérdeztem magamtól? Aztán persze jöttek az adományok, kisebb-nagyobb összegek, és megmondom őszintén: fogalmam se volt, hogy sírjak, vagy nevessek. Még akkor is szkeptikus voltam, amikor Szabó Zsóka meglátogatott az Ózdi Városi Televíziótól. Nem hittem abban, hogy a liftből lehet valami. Sümeghi Mátyás – a lift viszonteladója – persze biztatott, mi több, az olasz gyártótól is kicsikart egy csomó kedvezményt, de még akkor sem hittem. Csak akkor kezdtem reménykedni, amikor Horváth Fruzsi és Kiss Kata betoppant az életembe. Fruzsi teljes katarzisban hívta fel Katát, hogy vagyok én és liftre gyűjtök. Szegény Kata, hirtelen követni se tudta, miről beszél, de mikor összeállt a kép neki is, akkor persze örömmel állt mellém.

Akkor egy hét alatt Kata segítségével több, mint 600 ezer Ft gyűlt össze, ami végre kezdte elhitetni velem: talán van remény és meglesz az a lift.

Kata. Ő egy olyan ember, aki a liftre gyűjtés ideje alatt folyamatosan biztatott, Mindig azt akarta, hogy akár hitelre is, de rendeljem meg, hogy minél hamarabb mehessek végre. Persze, Sümeghi úr ajánlotta fel a kamatmentes hitelt a liftre, hogy majd törlesztem a maradékot, ahogy tudom, én ebbe nem csak, hogy nem mertem, de nem is akartam belemenni.

Amikor aztán 2012-ben megtörtént a csoda, és egy másik cégtől megkaptam ugyanazt a liftet, amit Sümeghitől kaptam volna, cirka 1,33 millió Ft fejében, egyszerre nevettem és sírtam. Nem hittem, hogy sikerülni fog, mégis sikerült.

Akkor azt hittem, hogy csak annyi történt, hogy véget ért a rémálom. Arra azonban nem gondoltam, hogy valaminek a kezdete lesz.

A lift felszerelése után alig egy hónappal megfordult velem a világ, s a segítettből segítő lett. Megszületett a Tégy Jót!®.

Amikor szembesültem azzal, hogy szüleim sem fiatalodnak már, hanem, ahogy mennek bele a korba, úgy lesz egyre több egészségügyi problémájuk, az nagyon rossz volt. Újra előjöttek bennem azok a kérdések, amik 3-4 éves koromban foglalkoztattak. Nagyon kilátástalannak éreztem az egész életemet. Úgy láttam magam, mintha rab lennék, s ebből minden áron ki akartam törni. Azonban a tehetetlenség érzése az iszap effektust idézte elő, és ez így ment ördögi kör formájában. Éjszakákon keresztül forgolódtam, és liftező gyomorral küzdöttem. Reggel aztán úgy keltem, mint aki keményen átdolgozta az egész éjszakát. A legfőbb probléma az volt, hogy hiába volt jó idő, nem tudtak levinni az utcára, csak két-három hetente egyszer (télen ettől is ritkábban). Hiszen apu térdét kétszer műtötték, örült, ha itthon fel bírt emelni, anyunál pedig gerincsérvet találtak, na meg persze ő se nagyon bír(t) már… Viszont ez egy bezártság érzetet idézett bennem elő. Utáltam is magam, hogy mekkora önző vagyok, hogy csak magamra gondolok, de aztán a következő pillanatban újra elkapott a fájdalom és reménytelenség. Mint a viharos tenger, úgy hullámzott bennem ez a két érzés.

Anyu persze tudott a problémáról, de a tehetetlenség benne is ott volt. Egyszer aztán azt mondta, hogyha lenne valaki, aki levinne a lépcsőn hetente egyszer legalább, nem lenne gond.

Volt is egy barátunk, aki bevállalta a dolgot, de rettentően félt, hogy esetleg nem úgy fog meg vagy ilyesmi és fájdalmat okoz nekem, így ezt inkább annyira nem is erőltettük.

Viszont anyu mondata arra jó volt, hogy meglássam a fényt az alagút végén és így jött az a bizonyos korlátlift ötlete, aminek a kinyomozásában Orosz Hajnalka barátnőm segédkezett.

Rokonoktól, és ismerősöktől is kaptam hideget-meleget. Teljesen logikátlannak találták azt, hogy egy társasház lépcsőjére egy ilyen szerkezetet szereltessek, ami ráadásul Ft-ban eléri egy alsó kategóriás autó felső határát. Mindenki csak azt látta megoldásnak, ha elköltözöm abból a házból, ahol felnőttem, s melynek falai több kötetnyi könyvre valót tudnának mesélni. Ez az otthonom. Egy kertes házat, sem én, sem a családom többi tagja nem tudnánk elképzelni otthonunkként.