Blog

I

dőnként látok Facebookon megosztásokat, amik arra buzdítanak, arra kérnek, hogy segítsünk ennek vagy annak a  személynek. Aztán ha valamiért nem úgy alakul a segítség, ahogy azt a poszt létrehozója elvárná (értsd: nem segítenek, sőt nem is nagyon osztanak meg), jön a „nyílzápor”, melyben kifejtik, hogy a magyar emberek mennyire nemtörődömek, érdektelenek, már-már fenyegető hangvételt ütnek meg… Nem szabad!

Jót tenni csak úgy lehet, ha a segítő szándékban van egy nagy adag alázat és elfogadjuk azt, hogy bizonyos ügyek iránt az emberek nem annyira érdeklődőek, mint máskor! Sajnos nem segíthetünk mindenkin, főleg nem egyszerre. A cél nemes, de a módszeren, és a hangvételen igenis sok múlik. Sokszor az írás stílusán is érezni azt, hogy valaki követeli a megosztást, vagy csak kéri.

Gondoljunk csak bele a boltban való vásárlásokba is: a hentesnek se úgy mondjuk, hogy „adjon azonnal 1 pár lecsókolbászt”, hanem megkérjük, hogy „kérnék szépen egy pár lecsókolbászt”. Ugye mennyivel másképp hangzik?

Fontos, hogy a társadalom ne úgy élje meg kötelességként a jótettet, hogy megfélemlítve érezze magát, mert az régen rossz… Érezze azt inkább, hogy jót tenni jó, azt pedig, hogy ki, kinek segít, a döntés jogát hagyjuk meg nekik…

S most egy sokkal durvább dologra szeretnék kitérni, amit már régebb óta akartam írni.

Időnként tudomásomra jut olyan is, amikor egy nagybeteg gyermek szüleinek megemlítik, mi több, megkérdőjelezik, hogy a gyermekéről miért nem mond le, minek hagyja szenvedni?

Ezek a szavak azok, amik a szülőnek a legjobban fájnak. Egy szülő nem azért küzd a gyerekéért, mert önző, hanem azért, mert amíg a gyermeke élni akar, még az anyának sincs joga megtagadni tőle a lehetőséget…

Nem tudom, kell-e nekünk az eutanázia intézménye, nem is akarom én eldönteni. Kérek mindenkit, más se tegye, mert azzal csak fájdalmat okoz a szülőknek.