A 4/c és 5/b osztály számára tartott előadást Ganyi Károly az üvegcsontúságról a Tégy Jótról a toleranciáról és arról, hogy segíteni jó érzés! 🙂
Köszönjük a lehetőséget az iskola tantestületének, hogy létrejöhetett ez a nap.
[Best_Wordpress_Gallery id=”15″ gal_title=”Tégy Jót!® Nap előadás az ózdi Újváros téri Általános Iskolában”]
S
zeretnéd, hogy a Tégy Jót!-nak a megjelenése a Te kedvenc karácsonyi képedet kövesse? Akkor nincs más dolgod, mint posztolj a Tégy Jót! Facebook oldalára egy karácsonyi képet!Beküldési határidő: 2014. december 6.
Ezután a képeket egy külön albumba töltjük fel és a legtöbb lájkot kapó kép lesz a karácsonyi Tégy Jót! alapja és háttere.
Szavazási határidő: 2014. december 13.
[fusion_dropcap boxed=”no” boxed_radius=”” class=”” id=”” color=””]S[/fusion_dropcap]ajnos saját bőrömön tapasztaltam meg azt, hogy ha én kórházba kerülök, akár csak egy hétre is, az milyen sok pénzt felemészt. A benzinköltség, az esetleges olyan gyógyszerek biztosítása, ami a kezelő osztálynak pont nincs vagy nem beszerezhető, az élelem és még hosszan sorolhatnám. Ezek mind súlyos összegek.
Azok a gyermekek, akik a miskolci onkológiai-haematológiai osztályokon fekszenek, legkevesebb 6 hónapnyi intenzív kezelésre szorulnak. Ez pontosan mit is jelent? Jó esetben csak eltávra engedik haza őket 1-2 napra, esetleg nagyobb ünnepek idejére (karácsony, húsvét). Persze, ha egy-egy gyermek rosszul van, szó se lehet hazamenetelről.
A szülők általában amúgy sem gazdagok, de egy évszak váltás, még inkább, jelentősen le tudja terhelni a pénztárcájukat, hiszen a kinőtt, évszaknak megfelelő ruhákat pótolni kell.
2012 szeptemberében éppen ez ihlette a Tégy Jót! Napot. Immár 3. alkalommal indítottunk adománygyűjtést a kórházban fekvő gyerekeknek. Minden Tégy Jót! Napot november 16-hoz kötünk, mivel az a Tolerancia Nemzetközi Napja, azonban az összegyűlt adományokat az azt megelőző csütörtöki napon adjuk át, hogy azok a gyerekek se maradjanak ki, akik másnap eltávra hazamehetnek.
A Tégy Jót! szülinapja után, mely augusztus 14-én volt, én már a háttérben elkezdtem a munkálatokat. Így lett a Tégy Jót! Nap arca az ózdi születésű Kapaló Éva. Éva segítőkutya kiképzőként és felvezetőként tevékenykedik egy erre a feladatra specializálódott szervezetben, melynek neve: “Mondjunk mancsot!” Terápiás és Segítőkutyás Közhasznú Egyesület.
Idén mindenképpen egy olyan személyt szerettem volna választani a Tégy Jót! Nap arcává, aki aktívan tesz is a beteg és fogyatékkal élő gyermekekért. Azt érzem, hogy Éva a legjobb választás volt.
A felhívásra elkezdtek gyűlni az adományok. Kisebb-nagyobb szatyrok, később már dobozok érkeztek otthonomba, melyek személyesen vagy postán jutottak el. Még a háttérmunkálatok idején ismertem meg Diener Szilviát, aki vállalta, hogy a fővárosban szintén gyűjtést szervez a gyerekeknek a Tégy Jót! Napra. Kapcsolatba került velem Tőkésné Iván Erika, az Árpád-házi Szent Erzsébet Gyermekmisszió vezetője is, aki szintén nagy szervezkedésbe, gyűjtésbe kezdett. Időközben bekapcsolódott az akcióba Puzsik Renáta is, aki Hétesben, Bánszálláson, és a miskolci Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál szokott adomány osztásokat tartani. Az indulás napján személyesen ment el lakásához édesapám és vette át a dobozokat, zsákokat és a két láda gyümölcsöt. Egy kedves barátomat kértem meg arra, hogy segítsen a szállításban, aki azonnal, örömmel mondott igent, így Ózdról két, dugig pakolt autóval indultunk Miskolcra.
Hogy senkit se felejtsek el: a Pillangó Kiadó is felajánlott egy doboznyi könyvet 137 ezer Ft értékben.
A miskolci kórház bejáratánál a Kosztyu Ádám Emlékére Alapítvány kurátorai vártak minket, akikkel együtt vittük fel a csomagot. Bár örömünket egy a közelmúltban történt családi tragédia feldolgozása jócskán beárnyékolta, mégis jó érzés volt látni, hogy kicsik és nagyok, anyukák és apukák, nagymamák együtt válogatnak könyvet, ruhát és játékot. Amit mi kipakoltunk, hamar elfogyott, de szerencsére Szilvi is megérkezett Budapestről az utánpótlással, így szintén 2 autónyi adomány talált gazdára, miközben Nagy Éva saját készítésű tortával és aprósüteménnyel kedveskedett a jelenlévőknek.
Fontos megjegyeznem, hogy az Írországi Magyar Adományozók Facebook Csoportja is szervezett gyűjtést a napra, azonban a futáruk technikai okok miatt csak szombaton érkezik Miskolcra.
Nem szeretek kliséket puffogtatni, de mindenképpen el kell ismernem: adni jobb, mint kapni. Azonban azt se felejtsük el, hogy aki ad, az egyúttal kap is: a csillogó szempárok többet mondanak minden szónál.
Végül, de nem utolsósorban szeretnék köszönetet mondani:
Néhány hónapja egy Facebook-os ismerősöm osztott meg egy blogot. Mivel magam is érintett vagyok a fogyatékosság terén, mindig is érdekelt a „másik“ oldal, vagyis, hogy maga a szülő miként éli meg azt, hogy gyermeke más, mint a többiek gyermekei.
Tehát elkezdtem a blog olvasását és rá kellett jönnöm, hogy ez az asszony, aki ír, egy nagyon erős asszony. Fanyar humorral és iróniával fűszerezve olyan élettörténetet tár elénk az „Egyasszony“ című írás, aminek megélése még 100 embernek is sok lenne, ha mindenki csak egy-egy szeletet is kapna ebből…
A könyv fejezetei blog 6 bejegyzésben láttak napvilágot. Nem tagadom, nem titkolom: A hatodik fejezetet alig bírtam végigolvasni, mert nem láttam a sok könnytől, ami elborította szemeimet.
Most az „Egyasszony“ szerzőjével, Péterfy-Novák Évával beszélgetek, hiszen rengeteg kérdés jár a fejemben.
Hogyan fogalmazódott meg benned a könyv írása? Mennyire volt nehéz a visszaemlékezés?
A visszaemlékezés nem volt nehéz, hiszen több évtizede volt elég időm minden nap átgondolni a történetemet. A könyvem mondatait régóta dédelgetem magamban, fejben ezerszer javítgatva, így mire végre papírra vetettem őket, gyakorlatilag készen voltak.
Maga a „kiírás” az én terápiám része volt.
Az első fejezet, a bizonyos „Zsuzsák története” című blog bejegyzésem meglepően sok olvasója, valamint a tömeges visszajelzés, olvasói levél erőt adott a folytatásra. A harmadik fejezet körül már éreztem, hogy könyvnyi anyag lesz belőle.
Miben változott az életed, mióta megírtad a könyvet, ha egyáltalán változott?
A könyv megírása magán az életemen nem változtatott. A sok pozitív visszajelzés viszont megerősített abban, hogy érdemes volt leírni a történteket. Meggyőződésem, hogy az őszinte hang, őszinte írás mindig kelendő.
Van további terved, ami az írást illeti?
Igen van. Már dolgozom rajta. Az új regény viszont már nem a saját történetem lesz.
A szűk családi-baráti köröd, hogy fogadta a tényt, hogy könyvet írsz?
Meglepődtek ugyan, de nagy örömmel fogadták. A családomnak, ugyanúgy, mint nekem, jó érzés a lányomról, Zsuzsiról olvasni. A legtöbbet nekik segített a feldolgozásban, de a rengeteg olvasói levél arra enged következtetni, hogy sokaknak ad erőt.
Nagy hangsúlyt fektetsz a családon belüli erőszakra is a könyvön belül. Mit tanácsolnál azoknak a szülőknek, akik hozzád hasonlóan fogyatékkal élő gyermeket nevelnek és emellett ki vannak téve a férjük (lelki) terrorjának?
Mindenképpen továbblépést javaslok, de a továbblépésnél is fontosabb, hogy beszéljünk róla, ne hallgassuk el!
Azt azonban mindenkinek a figyelmébe ajánlom, hogy senkit nem lehet addig a pillanatig a továbblépésre biztatni, vagy abban segíteni, amíg az ő saját döntése erről nem születik meg.
Mindaddig, amíg ez a pillanat nem érkezik el egy bántalmazott életében, kizárólag meghallgatni tudjuk. Azt semmi esetre nem javaslom, hogy számon kérjük, miért nem lép. A bántalmazott kapcsolatok ennél ugyanis jóval bonyolultabbak.
Végezetül: Ma is tartod a kapcsolatot az egri otthonnal?
Évekig nem bírtam odamenni, de a blog írásakor úgy éreztem, hogy most már elbírom. Elmentem, és azt láttam, hogy az otthon szebb, mint valaha, és a gondozók ugyanolyan féltő-odafigyelő szeretettel ápolják a gyerekeket.
Azóta is tartom velük a kapcsolatot. Október 29.-én az egri könyvbemutatóm helyszínéül is a gyermekotthont választották az ottani szervezők.
Ganyi Károly
I
mmár 7. alkalommal rendezi meg a Kosztyu Ádám Emlékére Alapítvány a Tündértánc Tábort. A táborban daganatos és fogyatékkal élő gyermekek, és családjaik vehettek részt.Bevallom, én még életemben sose nyaraltam a családommal, most azonban lehetőséget kaptam az Alapítvány által, hogy egy teljes hetet együtt töltsek a családommal Sárospatakon. Az ebédet a Cityfood és a Teletál biztosította. Erről azt hiszem elég, ha annyit mondok, hogy minden alkalommal személyenként kaptunk 1-1 mikrózható dobozzal (leves és főétel), de egy adag két-háromszori étkezésre is elég volt! Köszönjük nekik!
Mi a 302-es számú kőházat kaptuk, ami két szobás, zuhanyzós házikó, mivel mi nagy család vagyunk. Hétfőn korán indultunk, mivel két órás út állt előttünk. 9 óra múlt, amikor behajtottunk a tábor parkolójába. Miután kipakoltunk, élelmiszer csomag, póló, és ebéd osztás következett. Ami a pólót illeti, a család minden tagja kapott méretéhez megfelelő zöld pólót és fehér baseball sapkát, rajtuk a Kosztyu Ádám Emlékére Alapítvány logójával. a Kell Alapítvány felirattal. Este 6 óra után volt a megnyitó. A mazsorett bemutató is jópofa volt, a kedvencem itt az volt, amikor Gusttavo Lima – Balada című zenéjére járták, majd a gyerekek is csatlakozhattak a műsorhoz.
Az Alapítvány tagjai bemutatkozása után Sátoraljaújhely alpolgármestere és Sárospatak alpolgármestere mondott egy-egy köszöntőt. Ezután Gábor atya megáldotta a jelenlévőket.
Bevallom őszintén, amikor megláttam a programtervben a Csiribiri Együttes nevét, kicsit húztam a számat. Gondoltam, majd mondókázni fognak meg hasonló ovis dolgokat fognak csinálni. Nos, hatalmasat csalódtam bennük pozitívan, mert tényleg nagyon kedves, és vicces műsorral álltak elő! Ott aztán nevettek a legidősebbek is a műsoron! Voltak jelenetek, amiken én is hatalmasat kacagtam! A kedvencem az volt, amikor Panka, a 10 éve nagycsoportos „kislány“ megtanított minket „csókolózni“. Picit sajnáltam is, hogy csak egy órás volt a műsoruk, viszont ezidő alatt tényleg nem unatkozott senki sem! Ezután vicces előadás következett: örökzöld slágereket adott elő Gábor atya, az eredeti előadóhoz illő parókával megbolondítva, amikre egyébként rophatták a gyerekek.
A megnyitó alatt odajött hozzám tesóm kisfia, s súgta, hogy itt vannak Ricsiék. Farkas Ricsi a Tégy Jót-on is fent van, mi több, a tavalyi Tégy Jót! Nap óta személyesen ismerjük. A megnyitó után régi ismerősként üdvözöltük egymást.
Kedden egész nap kézműves foglalkozások voltak, úgymint textilszobrászat, dekupázs, porcelánfestés, karkötő fonás, melyeken én ugyan nagyrészt nem tudtam részt venni, de mégis jól éreztem magam. Igaz, a porcelánfestésre rávettek, amin én jókat derültem, mert annyi érzékem van a kézművességhez, mint az opera énekléshez: semmi. 🙂
Kedden meglátogattuk a sátoraljaújhelyi börtönmúzeumot, ahová a gyerekeket egy rabszállító autó vitte, mi pedig követtük őket autóval. majd a múzeumtól egyenesen a Dohány utcai sportpályán tartott nekünk a Zemplén Műveleti csoport kutyás, szituációs bemutatókat. Meg kell mondjam, ebből én elég keveset láttam, mert nagyon meleg volt és az árnyékos helyet kerestük. Továbbá kutyakölyköket is lehetőség volt simogatni. Ezen a napon még lehetőségünk volt átmenni a Végardó Strandfürdőbe, teljesen ingyen (a sapka volt a belépő), amit Sárospatak alpolgármestere jóvoltából használhattunk ki két napon is: kedden és csütörtökön. Este átjöttek még Ricsiék és egy jó beszélgettünk.
Úgy volt, hogy szerdán megyünk a Zemplén Kalandparkba, de az időjárás közbeszólt: szinte egész nap esett, így átkerült csütörtökre. Csütörtökön aztán nem volt mese: irány a kalandpark! Hála Istennek nem volt olyan meleg, ki lehetett bírni. Mi anyukámmal és a nővéremmel lennmaradtunk, beszélgettünk, sétálgattunk. Estére aztán beiktattunk egy jó kis szalonnasütést Ricsiékkel! 🙂 Ricsi profi módon forgatja a nyársat!
Pénteken szintén kézműves foglalkozások voltak, majd este jöttek a Zempléni Farkasok, hatalmas motorokkal. Ezekre a járművekre felülhettek a gyerekek és vitték őket egy-egy kört, általában többször is! Ezek a „kemény“ motorosok igazán szelídek voltak! Estére hivatalosak voltunk Ricsiékhez, akik isteni lecsóval vártak minket. Nagyon jól éreztük magunkat velük!
A záróesten aztán én is meglepődtem, mert mint magánszemély mentem a táborba a családommal, egy hétre, de itt Marianna mesélt a Tégy Jót!-ról. Igazán jól esett. hogy pár mondat erejéig gondolt rám. 🙂
Egy hét. Ennyi időt tölthettünk egy csodálatos környezetben, nagyszerű társaságban, izgalmas programokkal. Itt kell megemlítenem egy tényt, ami kedvenc szavammá vált: elfogadás. A táborban úgy éreztem magam, mintha egy nagy családba kerültem volna. Nem éreztették velem egy másodpercig sem, hogy más vagyok, mint a többiek. Hogy a dolgot jobban érzékeltessem: édesanyám egy hétre bepakolt rövid ujjú pólókat és nadrágokat, s ujjatlant is. Én utóbbira azt mondtam, hogy max éjszakára veszem fel, amikor már senki nem lát. De aztán a légkör, az elfogadás annyira magával ragadott (na meg meleg is volt :D), hogy bizony többet nem törődtem a deformitásaimmal. Szabadon jártam-keltem úgy, hogy nem éreztem azt, hogy nem vagyok oda való!
Végezetül szeretném megköszönni név szerint: Pásztor Mariannának, Kosztyu Vikinek, és Tősér Anettnek a lehetőséget, a kedvességet, és mindent, ami a táborozás ideje alatt történt!
Ganyi Károly
S
zeretném nektek megmutatni, hogy mire képes a művészetterápia. Az alkotás kulcs az emberek szívéhez. Mikor alkotsz a lelkeddel látsz és a szíveddel érzel.Ricsi barátunkat ismeritek, aki még sem, itt olvashatja a sztorit: https://tegyjot.hu/gyujtes/305
Tehát a világon két, azaz kettő (!) ilyen megbetegedéssel küzdő beteg van, az egyik Ricsike. Igazi hős, mert az emberek nagy része sikító frászt kapna, ha csak a kórház kapuját átlépné a helyébe. Én biztos, ismerve tű-és vérfóbiámat, de felnőtt ember nem bírná elviselni ép elmével, amin ez a kis legény átment. Ő 11 éve amit megélt és kibírt egyszerűen elképzelhetetlen: csontvelő transzplantáció, tüdő transzplantáció és hosszú még a sor.
Szóval, Ricsi anyuval és apuval be-benézegetett a Mach Márti vezette textilszobrász műhelyünkbe. Vesztére pont ott lábatlankodtam másodszor is, elhatároztam, hogy elcsábítom a gyereket alkotni, a szülőket meg elküldöm sétálni, mert kell, hogy Ricsi érezhesse, elég nagy ahhoz, hogy felügyelet nélkül maradjon (?). Anyát és apát nem volt könnyű elűzni, de pech-kükre lenn Vikivel találkoztak, aki el is „üldözte” őket a táboron kívülre. Anyu élete Ricsi születéstől arról szól, hogy hadrendben áll éjjel-nappal és szünet nélkül, apu pedig bármikor mozgósítható.
Az alkotó műhelyben – az emeleti helyiség hangzatosabb neve – közben Ricsivel átbeszéltük, hogy az első alkotása egy kép lesz, úgy gondolta, hogy majd máskor készít babát. Talán nem tartotta rá magát elég érettnek. A textilszobrászat nem rózsaszín leányszobás hadművelet, itthon tisztaságmániám ellenére hatalmas szutykot vagyok képes megteremteni. Nem beszélve a sajátságos manikűrről, amit a gumikesztyűtlenség vagy lyukadás okoz, ennek az alapja fekete, igaz nem túl szép, de annál tartósabb köröm szín. Erre vettem rá Ricsit, akit nem is kellett igazán rábeszélni, valahol akarta, csak nem mert nekikezdeni. Egyébként remek meggyőző eszközökkel és rábeszélő készséggel rendelkezem, a legjobb az „akarsz jövőre is táborba jönni?”- kérdés. Komolyra fordítva a szót, imádom a kölyköket, ők meg a “tenyeremből esznek”, kölcsönösen imádás van a legtöbb gyerekkel,cset a Fészen, stb.
El kell, hogy áruljam, hogy hajlandó lett volna Ricsike kesztyű nélkül is dolgozni, szóval, elronthatóvá vált. Kötöttünk elé egy rongyfélét kötény címén, és még a kesztyűket is felkötöztük. Némi hajléktalan filingje lett a gyereknek, de közben jókat bazsalyogtunk. Abszolút nem zavarta, hogy így is kb. 1-2 cm-el voltak hosszabbak a kesztyű ujjai a kelleténél.
Ezután következett az alkotás, elsőként az anyag összekenése, amit nemes egyszerűséggel összedzsuválásnak hívtunk. Teljes átéléssel ment. Rám, mint segítőre az apró „kis vackok” szórásánál és a szélek illesztésénél volt szükség. Magyarán a művész csak segédmunkára alkalmazott. A szárítás műveletét teljesen egyedül végezte, majd a festés következett. Ez volt a sutolásos hadművelet, sok-sok színnel, a művész úr ízlése szerint.
Miután más is felfedezte Ricsiben az őstehetséget, fotósok hada kezdett el köröttünk kattogtatni, de mi egyszerű, spontán nyelvnyújtással jeleztük véleményünket. Ja, és csak úgy mellékesen mondom, hogy jókat vigyorogtunk, ennek bizonyítékai is vannak. A nagy mű csodás lett, meg is beszéltük, hogy miről szól: ezután már mindig sütni fog a nap és minden jó lesz.
Az alkotás után lepasszoltam a művész urat, először a 3B-vel bandázott, majd egy anyuka ölében is üldögélt, de aztán jött Kosztyu Viki, aki elvitte csavarogni, azaz házalni. Meg is látogatták Matyit, és remekül érezték magukat, ágyból tévéztek és beszélgettek.
Természetesen az aggódó szülők, akik valószínűsíthetően a séta egyetlen percét sem élvezték felhőtlenül, visszaérkeztek. Miután azt a választ kapták, hogy gyermekük valahol csavarog, nagyon megdöbbentek. (Azon még jobban, hogy először azt állítottam, hogy mit tudom én, hogy hol van.)
Végül is bevallottam, hogy a művész úr csavargó-házaló-bandázó korszakát éli.
Közben pedig csak annyi történt, hogy igazi gyerek lett Ricsi.12 éves, ez az első tábora.
Légy egészséges mielőbb Ricsike! Imádás van kis legény, nagy ölelés neked, és tudod, minden nap 5 kanál kaja a jövő évi táborért pluszban elfogyasztandó részedről. Tehát van reggeli.10 órai.ebéd, uzsonna és vacsora + a táborért kajálás.
Ui: csak megpróbáltam úgy leírni, hogy érdekes legyen, de jó pár éves tapasztalat és sok-sok ismeret birtokában végezzük a munkánkat, különben nem lenne velünk a nagy Mosolyvarázsló.
Pásztor Marianna (KELL Alapítvány)
Emlékszem még a londoni paralimpiára, amikor megláttalak az úszók között. A versenyek után Te voltál az első Tégy Jót! Nap arca. Ez nagyjából 1,5 éve volt, azóta sok minden történt.
Menjünk sorba gyorsan: túlestél egy műtéten, felköltöztél a fővárosba, s ha ez nem lenne elég, indultál a Miss Colours kerekesszékes szépségversenyén is. Mi vezérelt, hogy benevezz?
Illés Fanni: Nem egyszerű a felköltözés, sem pedig a városi élet megszokása számomra.
Mar túl vagyok rajta és úgy érzem, rutinosan veszem az akadályokat itt Budapesten is.
Kerekesszékes szépségverseny: egyszerű az ok. A fogyatékkal elő emberekért indultam el, hogy képviselhessem őket és kiálljak az érdekeikért.
A versenyt megnyerted, amihez szívből gratulálok, milyen érzés volt, amikor győztesként kimondták a neved?
I.F.: Mai napig nem fogtam fel, hogy én kaptam a koronát. Örültem nagyon! Az életem semmiben sem változott: ugyanaz a vidékről jött lány vagyok, aki imádja a családját, uszodába jár edzésekre és megküzd a lépcsőkkel, illetve padkákkal, de hát így szép az én életem. Tele van izgalmakkal.
Azt hiszem, virágkorát éli a celeb reality show, ami az Édes élet címet viseli és a TV2 műsorán látható. Honnan jött az ötlet, hogy megkeresd Berki Krisztiánt, s miért pont rá esett a választásod?
I.F.: Berki Krisztián személye megosztja a magyar embereket, ahogy mi, fogyatékkal élők is. Van aki tudomást sem vesz rólunk, van aki kinevet és vannak olyanok, akik éppen az ellenkezőjét. Krisztiánban én a pozitív embert láttam és látom most is. Kellően alázatos és emberi. Egyből mellém állt és valóban érdekli a “mi” életünk. Az ötlet egyébként a figyelemfelkeltés céljaként pattant ki a fejemből. Bízom benne, hogy a műsor által kicsit közelebb hozhatjuk a fogyatékkal élő világot az ép emberek társadalmához és megszokott, elfogadott teljes emberekként mehetünk végig az utcán.
Mennyire érezted, hogy feszeng azért, mert kerekesszékes vagy, illetve nincsenek lábaid?
I.F.: Jó ember ismerőnek tartom magam és minden apró részletre figyelek. Belülről nem tudom mit élhetett meg, de kívülről nem látszott rajta semmi. Olyan volt a viselkedése velem mintha már régóta tudná, hogy nincsenek lábaim. Közvetlen és jófej.
Tervezitek, hogy átússzátok a Balatont, mi a cél ezzel?
I.F.: Az egy közös cél, hogy jobban megismerjük egymást.
Milyen hangulatban telnek az edzések?
I.F.: Jóban.
Mit gondolsz ezzel a vállalkozással, sikerülni fog közelebb hozni az épeket és sérülteket egymáshoz?
I.F.: Nagyon bízom benne!
Én nagyon szurkolok nektek, tudom, hogy sikerülni fog!
Kép forrása: Facebook
Amikor valakitől valamit kapunk, legyen az egy ölelés, egy szál virág, esetleg más ajándék a szívünket elönti a hála. Csodálatos érzés ez, amely a 21. században elillanni látszik. Hogy miért? Mert kevesebbet kapunk, s még kevesebbet adunk. A szükség egyre jobban beférkőzik a napjainkba, az anyagi gondok pedig mindent elsötétítenek. Amikor a pékségben állva választanunk kell a lekváros táska, vagy a napi gyógyszer között megtorpanunk. Miért történik ez velünk? – kérdezzük logikusan, de erre nincs válasz. Amikor valaki segítséget nyújt, pénzt, anyagi-tárgyi támogatást ad, akkor picit képes kisütni égboltunkon újra a nap. Mert vannak még emberek, akik szívesen osztják meg vagyonukat, elért, megérdemelt kincseiket, hogy másnak jobb legyen. Csoda angyalok ők. De a szükségben se felejtsük el soha, hogy mi is adhatunk, bármikor. Igaz nem pénzt, vagy drága ajándékot, de egy mosolyt, ölelést, jó szót, bizalmat…igen, bármikor, és bármilyen mennyiségben. Ha a “címkén” származási helyként az “Őszinteség” szerepel, akkor mindez drágakővé válik.
Horváth Nikoletta
N
em ez az első eset, hogy a Tégy Jót!-ot költöztetnünk kellett más szerverre, azonban most úgy döntöttünk, hogy rendhagyó módon elmondjuk, mi, miért történt.Közel két éve kaptunk egy felajánlást, ami úgy szólt, hogy itt egy virtuális gép, a Tégy Jót! rendelkezésére bocsájtják. A könnyebb azonosíthatóság kedvéért nevezzük el a gépet Tégy Jót Eszternek. 🙂 Örültünk neki, mert a gép paramétereit illetően izmosnak tűnt. Bírni fogja a terhelést – gondoltuk mi naivan. Ám a dolog szépséghibája, hogy a gazdagép, ahol a mi gépünk is helyet foglalt sok más fontos feladatot is ellátott, ezért volt az, hogy a fent említett paraméterekből nekünk csak a töredéke jutott. Ezzel nem is volt semmi gond, mert mindezidáig szépen ment rajta a levelezés, a Tégy Jót! oldalai, sőt a hírlevél küldés is. Ám egy szép napon a hírlevelek küldése közben a Tégy Jót! szerver megfeküdt, azaz elérhetetlenné vált. A terhelése az egekbe szökött, csak nagyon nehezen tudtam leállítani.
Ekkor felmerült a kérdés, hogy kell egy másik gép, amin keresztül a hírlevelek jönnek ki. így jött a képbe Tégy Jót Dóra. Dórán szépen működik jelenleg a hírlevélküldés és itt fut a Hősök Háza weboldal is minimális látogatottság mellett.
Aztán kikerült az oldalra Kovács Marci és valami eszement megmozdulás lett érte, aminek én tiszta szívből örülök! Csakhogy Eszter ezt nem tolerálta, ismét mély depresszióba esett, kétszer is. A terhelés azóta is folyamatos volt, a gép pedig nem bírta. Többször belassult, a terhelés az egekbe szökött, stb. Nem volt mit tenni, ismét kellett egy másik virtuális gép, amit meg is vásároltunk, nevezzük Adriennek.
Tegnap megtörtént az Eszterről Adriennre való költözés. így most a TJ feladatait 3 „hölgy” látja el, azonban reméljük, hogy egy jó ideig már nem kell egy negyedik gép is, mert az már kész hárem lenne… 🙂
Amikor beismerjük saját magunknak, hogy segítségre szorulunk – az az első lépés. Az első nagyon fájdalmas, önkorlátokat ledöntő, sebeket felszaggató lépés. Mert el kell fogadnunk a tényt, hogy nem tudjuk egyedül cipelni a súlyt, hogy beszakadt körülöttünk az életünk, hogy segítségre, támogatásra szorulunk.
A második fok, ha másoknak is elismerjük: bajban vagyunk. Ez sem egyszerű út, de az előbbinél már könnyebb, bár amikor nyilvánosságra jut, az addig dédelgetett, őrzött titok – képes bennünk minden lángolóan égni, minden seb felszakadni. A szív tiltakozik az ellen, hogy mindenki megtudja, de az ész érti, hogy nincs más választás. Vagy az életet választjuk, segítséggel vagy a porba hullást, büszke magányban. Kitárulkozunk. Elmondjuk, hogy nem boldogulunk. Hogy annyi teher nehezedik ránk, amit már nem bírunk el. A kezünket nyújtjuk a szakadék szélén és bízunk abban, hogy lesz, aki utánunk veti magát, akad aki ismeretlenül is: mellénk áll. Az anyagi nehézség az egyik legborzalmasabb dolog a világon. Mert nem pénzben akarunk fürödni, nem Dagobert bácsisan szeretnénk kezdeni a reggelt, csak egy egyszerű célt szeretnénk elérni: a szükségesre jusson. Vitaminra, gyógyszerre, ételre. Nem csokira, üdítőre, hanem kenyérre, tejre. Nem csili-vili vitaminokra, hanem az orvos által felírt minimumra. Ennyire vágyunk. De ez nem mindig valósul meg. Amikor egy Édesanya azért nem tudja szedni az orvosságát, mert a gyermeke gyógyszer adagjára elköltötte a havi bérét, akkor kell cselekedni. Imádkozni a jobb sorsért és reménykedni az emberekben. A hála az utolsó pont, abban a folyamatban, amit „segítségnek” hívunk. Amikor idegen, ismeretlen társaink elkezdenek nyitni felénk. Amikor felcsillan a remény, hogy egy hónapig az anya is szedheti a vitamint, amikor a pozitívumok miatt a hit is jobban visszatér, amikor az ima meghallgattatik…
Horváth Nikoletta
