Talán kissé sablonosnak tűnhet a cím, de van valami, amiről szeretnék írni.
Amikor egy családban beüt a krach és egyszeriben rá kell döbbenniük: valami megváltozott. Végérvényesen. Nagyon könnyű belezuhanni az önsajnálatba, mely, mint egy mocsár hajlamos lehúzni a mélybe. Ilyenkor kevesen tudják, hogy mindig van választás. Választhatunk úgy is, hogy „jó ott lent“ nekünk. Mert szenvedni jó… Mert hisztizni tudnánk, hogy „nem akarom!“ Igen, ez is egy út. A hiszti állapot pedig olaj az elkeseredettség tűzére, és a kör bezárult.
Dönthetünk úgy is, hogy megéltük az első sokkot, és jó, most, hogyan tovább? Harcra fel? Hát persze! Csakhogy ezzel is van egy bökkenő így első nekifutásra: az első lendület az első dombnál elfogy és a hegyről vissza legurulunk, hacsak nem húzzuk be a kéziféket: ÁLLJ!
Azt gondolom, hogy mindenhez, de tényleg mindenhez erő kell.
Erő kell ahhoz is, hogy felismerjük: egyedül nem megy. Segítség kell ahhoz, hogy a minket ért traumát fel tudjuk dolgozni és talpra tudjunk állni.
Sokan azt hiszik, hogy akik sírnak, azok nem erősek, hanem ”anyámasszony katonái.” Ez úgy gondolom akkora badarság, mint egy ház. Egész egyszerűen azért, mert minden ember érző lélekkel van megáldva. Ha a bennünk felgyűlt feszültséget nem adjuk ki magunkból (igen, sírással), fizikálisan is megsínyli szervezetünk és bizony: be fogja nyújtani a számlát előbb-utóbb. Sírni jó, és kell is. Persze mutathatjuk kifelé a kemény-legényt, de végtére is kit akarunk becsapni? A környezetünket, vagy saját magunkat?
Nick Vujicic mondta egyik videójában: „A könny megtisztítja lelkednek ablakát.” Ha kiadjuk magunkból a felgyülemlett fájdalmat, feszültséget, lelkünk megnyugszik annyira, hogy a gödörből ki tudjunk mászni és újra tovább tudjunk menni, s újabb lendülettel, újult erővel neki tudjunk indulni annak a bizonyos dombnak.
Szeretettel:
Karcsi
Leave a Reply