Fiatalság bolondság… Nincs félelem, nincsenek határok, örök lázadás, szerelmek, csalódások… És eljön a pillanat, a pillanat amikor felnőtté válsz, amikor megtanulod értékelni az életet.
A magam mások által nehéznek vélt helyzetében sokszor megkapom azokat a kérdéseket, hogy:
– Hogy tudsz ilyen pozitívan gondolkodni?
– Hogy tudsz ilyen erős maradni minden helyzetben?
– Amikor minden összedőlni látszik te akkor is mosolyogsz… Miért?
A válaszom teljesen egyszerű:
– Maga az élet. Élni jó.
De kezdjük az elején…
Gyermekkorom sem volt már felhőtlen és egyáltalán nem nevezném szokványosnak.
Szüleim elváltak egészen kicsi voltam még, édesapám és nagymamám neveltek fel. Igazi lázadó kamasz voltam aki próbálta a saját útját járni. Makacs, akaratos és rendkívül naív.
Túl rengeteg csalódáson, szerelmen, bukáson…
Ez utóbbit szó szerint értem. És ez az a szó ami fenekestül felforgatta az életem és az ahhoz való viszonyulásomat egyaránt. Aki ismer az tudja, hogy az autók és motorok mindig is nagy szerepet játszottak az életemben. Mondhatni szimeringes az agyam.
2007. április, délelőtti órákban jön a legjobb fiú barátom értem motorral, aki egyébként makett rajongó volt, gyűjtötte is őket. Indulhatunk Komáromban éppen motoros találkozó van,szuper lesz és már bajunk sem lehet hiszen tegnap este sikeresen összerakta szent Patrikot az utak védőszentjét és mosolyogva indultunk útnak.
Nem voltak határok, nem volt semmi gond, semmi félelem, csak a szabadság, sebesség…
Aznap délután megtörtént a baj… Szent Patrik nem vigyázott rá. Csak rám. Ő elment, itt hagyott. Minden üres volt és a fájdalom belül leírhatatlan. Fájdalom hetekig és hónapokig. Nem az állkapocs törés és az egyéb sérüléseim miatt, hanem belül. Minden lelassult, a sebesség átalakult félelemmé. A lázadó kamaszból határozott felnőtt vált. Sok idő volt feldolgozni mégis eljutottam oda, hogy örülök ha esik, ha süt a nap, ha hideg van vagy ha meleg… Az orvosok szerint is csoda, hogy élek. Mindenben a jót kell lassam hiszen kaptam egy új esélyt. Esélyt élni. Nem szomorkodni, nem egy helyben toporogni, hanem élni. De miért pont én?
Mert feladatom van. Mi a feladatom?
Sokáig nem tudtam erre a választ csak bolyongtam az élet útvesztőiben. Egészen addig míg Levi meg nem született, egy különleges kisfiú. Óriási feladatom van és minden nehézségével és fajdalmával együtt büszkén vállalom. Optimista vagyok, pozitív vagyok, hiszek, bízok és remélek… Mert kaptam egy új esélyt és véletlenek nincsenek! Élünk és élni akarunk!
Leave a Reply