Ez a címe annak a filmnek, amit Lilla barátnőm javasolt még az ünnepek előtt, hogy nézzem meg. Dehogy javasolta: szinte már a fülemet rágta vele, hogy meg kell néznem! 🙂

Bevallom, nagyon ritkán nézek filmeket. Egész egyszerűen nehezen veszem rá magam, mert azt tartom, hogy azalatt a 1,5-2 óra alatt inkább mást csinálok, például a barátaimmal beszélgetek, vagy egy-egy elmaradásomat hozom be. De épp ünnepek után voltunk, sokan még a szilveszteri bulit pihenték ki. Így úgy döntöttem, megnézem a filmet. A film egy zongorista nőről, Kateről szól, aki sikeres üzletember férjével él. Rövid idő alatt épül le annyira, hogy az életerős nő a film első tíz percében már csak járókerettel tud járni; férje segíti a zuhanyzásban, stb. Ezután jön a történet következő főszereplője, Beck, aki egy céltalanul élő, ágyról-ágyra járó, bulis csaj, akinek nincs életcélja sem… A történetben a két nő életútja összeér, amikor is Kate felveszi Becket segítőnek. Vannak benne komikus jelenetek, amik abból adódnak, hogy Beck a konyhában úgy viselkedett, mint elefánt a porcelánboltban. 🙂

Ám a történetben hamar kibontakozott az igazi Beck: a rocker, aki szegecses karkötőket viselt és rockeres ruhákat viselt, hamarosan egy szeretni való, konszolidált csajszivá vált, aki úgy vigyázott Katere élete utolsó óráiban, ahogyan Kate saját családja sem…

A film elgondolkodtatott. Vajon hányan élünk úgy, hogy álarcot viselünk és a környezetünk, a családunk sem az igazi énünket látják? Annyian „játsszuk“ a boldog ember szerepét, miközben, mikor nem lát minket senki, csendben, az éjszaka közepén sírunk. Tele vagyunk álmokkal, célokkal, de félünk belevágni, mert félünk, hogy a környezetünk kinevet. Ha mégse teszi, de nem a terv szerint alakul az életünk, akkor félünk az „ugye én megmondtam“ kezdetű epés megjegyzésektől.
Utálom a frázisokat, hogy „Carpe diem“, „Ne álmodd az életed, hanem éld az álmodat“, meg a többi hasonló, mert millió egyezren ezzel jönnek, így ezek számomra olyanná váltak, mint a 24 karátos arany, amit kicsit túlcsiszoltak: értéktelen megkopott „valamivé“ lett.

Beck megszépítette Kate utolsó éveit. Mert a szíve mélyén tudta, hogy a „szexmániás rocker“ csajszi szerep csak egy álarc. Többre volt képes, amit csak Kate látott meg benne. Egy modern kori kis herceg film ez, ahol a kis herceg megszelídítette a rókát. Ritka tálentum ez, ha felismeri valaki a bennünk lakozó igazi ént.

Beck a maga kis bohókás személyiségével egy haldokló embert tanított meg élni. Adott és kapott egyszerre.
A filmben volt egy kulcsmondata Katenek: „találd meg azt az embert, aki igazán téged lát.“
Ez egy örök bölcsesség, amit Exupéry is megfogalmazott már: „Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.“

Máig emlékszem azokra a napokra, amikor rohanni kellett velem a kórházba. Szüleim mindannyiszor olyan lélek jelenlétről tettek bizonyságot, ami azt sugallta: ők valami földöntúli képességgel megáldott emberek, mert azt a terhet, amit a sors mért rájuk általam, nem tudom, hányan bírták volna el. Amióta a Tégy Jót!® az életem részévé vált, nap, mint nap látok családokat, akik szétesnek a betegség súlya alatt. Egyszerűen nem bírják azt a lelki megrázkódtatást, s azokat a próbákat, amik nap, mint nap éri őket. Apukák, olykor anyukák elzüllenek, félrelépnek, s cserben hagyják egymást, pont akkor, amikor leginkább az összetartásra lenne szükség. Az én szüleim nem ilyenek. Már abban a pillanatban eldöntötték, hogy kitartanak mellettem, amikor még az is kétséges volt, hogy megélem egyáltalán az egy éves kort.

32 év. 32, fájdalommal teli év áll mögöttük, mely két részre oszlik: az egyik része a fizikai megpróbáltatások sorozata. Haza gyalogolni Miskolcról Ózdra, zsíros kenyéren élni hónapokon át, és még hosszan sorolhatnám mindazokat a nehéz időket, amiken túl vannak, vagyunk… A másik része pedig az, amikor is felismertem, hogy én nem vagyok átlagos gyermek – negatív értelemben véve. Hogy sérült ember vagyok, aki a szülei nélkül nem létezik. Aki elüt a szokványos társadalomtól. Ez sem volt könnyebb menet, csak annyiban volt más, hogy ez már az én harcom is volt, hiszen megéltem, felfogtam a körülöttem lévő világot.

Szüleim nem fiatalok már, egyre kevésbé bírják már a mindennapi teendőket is elvégezni, de eszükben sincs „feladni”. Ahogy apukám szokott fogalmazni: nekik ez kötelességük. Én másként látom, mert a kötelesség nem csak ennyiben nyilvánul meg.

Mire is gondolok? Arra, hogy minden embernek van választása. Egy gyermek világra hozatala nem csak annyiból áll, hogy kihordja a nő, és megszüli. Felelősséget vállal a gyermekért, és kitart mellette jóban-rosszban, mert így döntött. Persze dönthet másként is, amikre bőven akad példa, a mai világban, de ebbe ne menjünk bele… Az én szüleim úgy döntöttek, hogy akarnak engem bármi áron, és ezt köszönöm nekik!

Köszönöm nekik, hogy 32 éven át kitartottak mellettem, hogy 32 éven át tűzbe mentek értem, hogy 32 éven át elviselték a nehéz természetem, és 32 éven át szerettek, s 32 éve élek velük tömény szeretetben.

Abban a pillanatban, hogy édesanyám engem világra hozott, lelkünk eggyé forrt. S bár a ’80-as években még más világ volt, kevesebbet lehetett velem a kórházban, mint mostanság engedélyezik, nem léteztünk és ma sem létezünk egymás nélkül. Olyan ez, mint borsó meg a héja, ahogy Forrest Gump mondta.

Valahányszor eltört valamim, valami anyuban is eltört odabent. Egyetlen különbség volt: nekem a csontom, neki pedig a szíve. Apró darabokra hullott legbelül, de ezt sosem mutatta felém. Ma sem tudom, hogy bírta a megpróbáltatásokat úgy, hogy én ebből alig vettem észre valamit, de megcsinálta. Miközben engem az orvosok „kínoztak“, ő fogta a kezem és halkan suttogott a fülembe, hogy ki kell bírni. Persze nem volt ez olyan könnyű, mint ahogyan leírtam. Ezeket átélni annyira iszonyat, hogy leírva mindez nem jön át úgy, mint amikor megéli mindezt az embert. Többször volt, hogy anyuval úgy éreztük: egy vaksötét szűk csatornában kúszunk és azon imádkozunk, hogy csak a következő szakaszt éljük túl. Nem volt ritka, hogy egy töréses kórházas kalandot apró darabokra bontottunk. Ki kell jutni a lépcsőházba, törött kulcscsonttal, mert ott vár a mentő ágy. Ki kell bírni az utat, majd ezután azt, hogy átraknak egy másik tolóágyra, onnan a röntgen asztalra, majd vissza, végül a mentő toló ágyra, kibírni a haza utat, és a lépcsőházból bejutni a lakásba, ahol már minden nyugodt. Leírni is szörnyű mindezt, hát még megélni! Tudni, hogy azzal, hogy ő engem felemel (pedig ő sem bír, de ilyenkor számára nem számít ez sem…), fájdalmat okoz… De meg kell tennie, és meg kell tartania a hidegvérét. Nincs idő arra, hogy összeomoljon, és agyaljon. Csak teszi, amit tennie kell, mert ha nem teszi, más nem fogja tudni megtenni, de a fájdalmat csillapítani és kontroll alá kell helyezni az esetleges szövődmények elkerülése végett… Már rég nem kérdezi a sorstól, hogy miért pont én, és miért pont ő… Megtanított arra, hogy minden napot Isten ajándékának kell elkönyvelnünk, akkor is ha minden jó és akkor is, ha kevésbé…

Igen, Ő az én édesanyám, aki amazon és anyatigris módjára, erején felül harcol értem, immár lassan 32 éve! Büszke vagyok rá, és mindenkinek ilyen édesanyát kívánok, mint ő nekem, mert ha mindenkinek ilyen édesanyja lenne, a világunk sem lenne ennyire romlott!

Szeretnék írni egy barátomról, akit azért nem nevezek most meg, mert nem kértem tőle engedélyt, így nem szeretném, ha neki ez kellemetlen lenne.

Ezt a barátot egy közösségi oldalon ismertem meg, jóval a Facebook köztudatba robbanása előtt. Nem kedveltük egymást, főleg ő engem. Szerinte én akkoriban túl pozitív voltam és messze voltam a realitástól. Időnként ugyan ráírtam MSN-en, ha láttam, hogy fent van, de egy “szia-hogy vagy-köszi én is jól“-ban kimerült a beszélgetés. Aztán évek múlva fordult a kocka, mert épp egy depis pillanatomban kapott el. Beszélgetni kezdtünk és jólesett elmondani valakinek, akinek bizonyos dolgokat nem kell körbemagyaráznom még pluszban, mivel Ő maga is sorstárs. A barátságunk azóta is megvan, mely a kezdethez képest sokkal szorosabb. A véleménye alapjaiban változott meg rólam, mellesleg ez kölcsönös.

Az emberek hajlamosak egy álarccal leplezni szívük fájdalmát. Én is ezt tettem: a humor mögé bújtam, amiket a fent nevezett barátom nem értékelt. Nem értettem, mi baja a humorommal, mikor rajta kívül mindenkinek bejött. Nem tudom, mennyire volt jó döntés részemről, de nem is gondolkodtam ezen sosem. Éltem úgy, ahogy szerintem akkor jó volt élni. Azonban rá kellett jöjjek: a világ nem csak körülöttem forog. Aztán jött a Tégy Jót!®, és én általa 180 fokot fordultam. Gondolok itt elsősorban a gondolkodásmódban és a realitás érzékelésre. Ma már nem tudok bizonyos vicceken nevetni, sokkal többet gondolkodom az élet dolgain és úgy érzem: felnőttem. Bár pár ember lehet, nem így gondolja rólam, de igenis: egy ilyen hivatáshoz fel kell nőni.

Az élet nem mindig humorgyár, sőt szinte sosem az… Ha mégis „elsüt egy-egy poént“, maximum fekete humornak, ha megteszi…

Az élet persze nem csak fekete és fehér, de mint egy festményen, minden színnek meg van a maga helye.

Kizárólag rajtunk áll, mit hozunk ki az élet adta színekből…

Amikor az ember végiggörgeti a Tégy Jót!®-on szereplő gyűjtéseket, összeszorul a gyomra. Mennyi gyerek! Még alig éltek és máris kijutott nekik a szenvedésből… Ismerem az érzést, mert bár a saját oldalam végiglapozása nem esik nehezemre, azért minden évben van egy alkalom, amikor én is átélek hasonlót: amikor az elkészült Tégy Jót!® Nap videót nézem végig, hogy ellenőrizzem, nincs-e hiba valahol. Igen, ilyenkor az én szívem is fáj, mert az összes gyermek nevét és gyűjtése célját kívülről fújom. Akár álmomból felébresztve is tudom, kiről van szó, ha bármelyik támogatott nevét meghallom. Nevek, melyek mögött gyermekek, családok és sorsok élnek. Mint áradó folyóval szemben úgy harcolnak a teljesebb életükért, az életben maradásért… Nevek, melyek mögött egy-egy élettörténet rejlik, melynek már az első két mondata is fájdalmas sebeket tép fel.

Mindenkinek van egy története. Nekem is. Egy történet, mely ugyan nem a messzi-messzi galaxisban játszódott, hanem itt a földön, valós személyekkel. Minden valós. A fájdalmak és a szenvedések is. De mégis mi élteti őket, minket? A hit, mely reményt szül. Amikor az én szüleim megtudták, mi a betegségem, hitték, hogy életben maradok, még akkor is, ha erre a legnagyobb orvosok is vajmi kevés esélyt láttak. Amikor a hitük valósággá vált, jött az újabb remény: megtanulok járni. Ezek adtak nekik erőt, hogy túléljék a mindennapokat. Még annak ellenére is, hogy a szívük mélyén tudták, ez nem fog bekövetkezni. De olyan jó volt hinni! Erőt adott ahhoz, hogy reggel felkeljenek és tegyék a dolgukat!

Véleményem szerint, akik a Tégy Jót!®-on voltak és vannak, mindenkinek van hite. Egész biztos, hogy ma nem fog rohamozni. Egész biztos, hogy ma jobb lesz a vérkép… Minden mondatuk egy „egész biztossal“ kezdődik. S ha aznapra nem válik valóra az álmuk, na bumm… Átteszik holnapra.

Mert kizárólag így lehet túlélni a hétfőt, a keddet és a többi napot, hetet…

Hit nélkül is lehet élni ugyan, de nem érdemes. Bármit is hoz az élet, keresni kell valamit, amiben hihetünk. Mert csak így lehet túlélni ép ésszel azt, amire mások néha, felelőtlenül ennyit mondanak: „én ezt nem bírnám!“