Amióta megszülettem, ez a kérdés jár szüleim fejében. S bár a kérdés az évek folyamán megfakult, mégis időnként fel-fel üti a fejét. Miért születtem így, miért érdemeltem ezt? Miért érdemelték ezt a szüleim? A kérdés a magyar nyelvben csak 5 betű, és egy írásjel. De nincs rá válasz. Nincs rá elfogadható válasz. Egyáltalán, milyen választ lehet elfogadni a születésem okára feltett kérdésre? Jöhetünk a DNS-sel, a génekkel, meg a többi orvosi maszlaggal, de ez egyenlő azzal, hogy „nesze semmi fogd meg jól.“ Jöhetünk teológiai felvetésekkel, azzal se megyek sokra, sőt, még inkább elkeserítő… Nem tudom, hogy én választottam-e ezt az életet vagy Isten akarta, vagy maga a gonosz. A lényegen akkor se változtat semmit. Így kell élnem annak ellenére is, hogy a kérdésre 32 éve nincs válasz. Talán önsajnálatként hangzik, pedig nem az. Ám ha lenne is magyarázat, vajon elegendő vigaszt adna? Újult erővel tudnám élni hátralévő életem? Nem. Néha „állítsátok meg a földet, ki akarok szállni“ érzésem van. Néha szeretném, ha lenne egy RESET gomb, mint az asztali számítógépen, amit ha megnyomok, új leosztást kapok. Néha szeretném, ha érvénytelenítenék azt a bizonyos „sorsolást“, amivel számomra az OI-t húzták ki, és azt mondanák: bocs haver, hiba a mátrixban, nyomunk egy restartot. Persze tudom, ezek nem kivitelezhető vágyak. Ezek 100%-a fikció, még csak elképzelni is badarság.
Pár napja volt egy beszélgetésem azzal a csodálatos emberrel, akiről az Újrakezdés című posztomban írok. Ismét tanultam tőle valamit, amit utólagos engedelmével közzéteszek, mert tanulságos és szívet melengető:

„Tudod mire jöttem rá? Vannak akik olyan életet élnek, hogy kint vannak az utcán szenvednek, nem esznek. Nagyon sok olyan van, aki szenved és mégis harcolna az életért. Mi is ezt tegyük! Miért adnánk fel? Élni kell! Bele kell gondolni, más mit él át, mi meg feladjuk?
Isten is azt akarja, hogy élj, ezért adtak neked életet anyukádék is, hisz’ világra jöttél. Csak azon vannak, jó legyen neked! Élned kell, tudom nem vagy boldog, de mi akik szeretünk, vegyél belőlünk erőt és küzdj! Minden nap élned kell, a rossz napokat át kell harcolnod, de vannak jók is. Itt vagyunk mi neked, akik szeretnek, amilyen vagy. Igaz, beteg vagy, de tele vagy élettel, jóval: csak a belső számít! Előttem te egészséges vagy!“

Ilyen szavak után már csak egy „miértes“ kérdésem maradt: miért nincs az ilyen emberből sokkal több a földön?

Van az a mondás, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje. Van az a kereszt, ami édes kín. Ilyen, amikor az ember a gyerekéért küzd és minden követ megmozgat érte. Ám van az a kín, ami napi szinten fáj, felőröl, de nem a gyereke életben maradásáért folyik a harc, hanem a belső lelki békéjéért. Nem szeretek olyan magasröptű szavakkal dobálózni, aminek én sem vagyok birtokában, de azt tudom, hogy ahhoz bármi is jobbá váljon életünkben, tenni kell. Egyszer valakinek azt mondtam, amikor éppen a saját boldogtalanságáról beszélgettünk, hogy szívesen cserélnék vele testet, mire ő rávágta, hogy hamarosan visszavágynék a sajátomba, mert nem lennék boldog. Erre az én válaszom az volt: nem igaz, mert azzal a lélekkel, amivel én élek, mindent rendeznék magam körül, hogy boldogan élhessek. Ez volt számára az a kulcsmondat, ami megadta neki a végső lökést, és mert lépni. Kilépett a komfortzónájából, és elkezdte letenni az alapköveket az új életéhez. Ezzel együtt pedig fokozatosan válik meg attól a tehertől, ami évek óta szinte agyon nyomta. Büszke is vagyok rá, mert úgy gondolom, hogy nem kis dolog az, amit meg mer tenni a saját boldogsága érdekében. Megjegyzem, sokan hiszik tévesen azt, hogyha leteszi a terhet és új életet kezd, akkor ő egy önző valaki. Nem az! Hiszen nagyon sok múlik a saját lelki békénken! Ha mi nem érezzük jól magunkat a saját bőrünkben, hogy várjuk azt, hogy minden más működjön, ami körül vesz minket? Komolyan mondom: esélytelen.

A teher egy valami olyasmi dolog, ami a legerősebb embert is szét tudja tépni egy idő után. Persze, van aki állja a sarat több évtizedig, de mégis kinek jó az? A társas kapcsolatai is rámehetnek, mert nem lesz kedve emberek közé menni, depresszióssá válik, hasztalannak érzi magát és így tovább. A komfortzóna hamis boldogságérzetet kelthet ugyan, de csak egy ideig… A pénz, a „nyugodt“ családi háttér csak egyfajta álarcként mutatkozik, miközben a színfalak mögött ki tudja mi zajlik… Miközben társaságban „álompárként“ mutatkoznak, saját otthonukban úgy élnek egymás mellett, mint két idegen. Hazugság? Az. De nem azért, mert ezek az emberek pökhendik lennének, hanem egész egyszerűen úgy gondolják: ehhez másoknak semmi közük. Ez igaz is, mert az emberi gonoszság végtelen a világegyetemmel ellentétben.
Néha megkérdezem magamtól: tényleg én vagyok rosszul bekötve, mert burokban nőttem fel? Azt kell mondjam, minél több ember nyílik meg nekem a magánéletéről, azt látom, sokan áldozzák be magukat a gyerekükért, vagy épp saját magukért, mert félnek a bizonytalan jövőtől.
Tisztában vagyok vele: könnyű osztani az észt, hiszen nem én élek az ő bőrükben. Ez tény. S, hogy én boldog ember vagyok-e? Jelenleg úgy érzem, hogy nem. Aminek nagyrészt a saját állapotom az oka. Tehát ezen nagyon változtatni nem tudok, legfeljebb megpróbálom elfogadni. Viszont azok az emberek, akik azért szenvednek, mert egyszer hoztak egy döntést, ami azóta kiderült, hogy hiba volt, igen is, tudnak változtatni, csak merni kell elkezdeni. Olyan rövid az élet, miért nem élhetünk úgy, ahogy megálmodtuk? Nagy bátorság kell ahhoz, hogy bárki is gyökeresen megváltoztassa az életét, de nem lehetetlen küldetés: csak le kell dobni a bilincset, ami a komfortzónához van rögzítve és máris erősebbé válunk!

Ez a címe annak a filmnek, amit Lilla barátnőm javasolt még az ünnepek előtt, hogy nézzem meg. Dehogy javasolta: szinte már a fülemet rágta vele, hogy meg kell néznem! 🙂

Bevallom, nagyon ritkán nézek filmeket. Egész egyszerűen nehezen veszem rá magam, mert azt tartom, hogy azalatt a 1,5-2 óra alatt inkább mást csinálok, például a barátaimmal beszélgetek, vagy egy-egy elmaradásomat hozom be. De épp ünnepek után voltunk, sokan még a szilveszteri bulit pihenték ki. Így úgy döntöttem, megnézem a filmet. A film egy zongorista nőről, Kateről szól, aki sikeres üzletember férjével él. Rövid idő alatt épül le annyira, hogy az életerős nő a film első tíz percében már csak járókerettel tud járni; férje segíti a zuhanyzásban, stb. Ezután jön a történet következő főszereplője, Beck, aki egy céltalanul élő, ágyról-ágyra járó, bulis csaj, akinek nincs életcélja sem… A történetben a két nő életútja összeér, amikor is Kate felveszi Becket segítőnek. Vannak benne komikus jelenetek, amik abból adódnak, hogy Beck a konyhában úgy viselkedett, mint elefánt a porcelánboltban. 🙂

Ám a történetben hamar kibontakozott az igazi Beck: a rocker, aki szegecses karkötőket viselt és rockeres ruhákat viselt, hamarosan egy szeretni való, konszolidált csajszivá vált, aki úgy vigyázott Katere élete utolsó óráiban, ahogyan Kate saját családja sem…

A film elgondolkodtatott. Vajon hányan élünk úgy, hogy álarcot viselünk és a környezetünk, a családunk sem az igazi énünket látják? Annyian „játsszuk“ a boldog ember szerepét, miközben, mikor nem lát minket senki, csendben, az éjszaka közepén sírunk. Tele vagyunk álmokkal, célokkal, de félünk belevágni, mert félünk, hogy a környezetünk kinevet. Ha mégse teszi, de nem a terv szerint alakul az életünk, akkor félünk az „ugye én megmondtam“ kezdetű epés megjegyzésektől.
Utálom a frázisokat, hogy „Carpe diem“, „Ne álmodd az életed, hanem éld az álmodat“, meg a többi hasonló, mert millió egyezren ezzel jönnek, így ezek számomra olyanná váltak, mint a 24 karátos arany, amit kicsit túlcsiszoltak: értéktelen megkopott „valamivé“ lett.

Beck megszépítette Kate utolsó éveit. Mert a szíve mélyén tudta, hogy a „szexmániás rocker“ csajszi szerep csak egy álarc. Többre volt képes, amit csak Kate látott meg benne. Egy modern kori kis herceg film ez, ahol a kis herceg megszelídítette a rókát. Ritka tálentum ez, ha felismeri valaki a bennünk lakozó igazi ént.

Beck a maga kis bohókás személyiségével egy haldokló embert tanított meg élni. Adott és kapott egyszerre.
A filmben volt egy kulcsmondata Katenek: „találd meg azt az embert, aki igazán téged lát.“
Ez egy örök bölcsesség, amit Exupéry is megfogalmazott már: „Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.“

Máig emlékszem azokra a napokra, amikor rohanni kellett velem a kórházba. Szüleim mindannyiszor olyan lélek jelenlétről tettek bizonyságot, ami azt sugallta: ők valami földöntúli képességgel megáldott emberek, mert azt a terhet, amit a sors mért rájuk általam, nem tudom, hányan bírták volna el. Amióta a Tégy Jót!® az életem részévé vált, nap, mint nap látok családokat, akik szétesnek a betegség súlya alatt. Egyszerűen nem bírják azt a lelki megrázkódtatást, s azokat a próbákat, amik nap, mint nap éri őket. Apukák, olykor anyukák elzüllenek, félrelépnek, s cserben hagyják egymást, pont akkor, amikor leginkább az összetartásra lenne szükség. Az én szüleim nem ilyenek. Már abban a pillanatban eldöntötték, hogy kitartanak mellettem, amikor még az is kétséges volt, hogy megélem egyáltalán az egy éves kort.

32 év. 32, fájdalommal teli év áll mögöttük, mely két részre oszlik: az egyik része a fizikai megpróbáltatások sorozata. Haza gyalogolni Miskolcról Ózdra, zsíros kenyéren élni hónapokon át, és még hosszan sorolhatnám mindazokat a nehéz időket, amiken túl vannak, vagyunk… A másik része pedig az, amikor is felismertem, hogy én nem vagyok átlagos gyermek – negatív értelemben véve. Hogy sérült ember vagyok, aki a szülei nélkül nem létezik. Aki elüt a szokványos társadalomtól. Ez sem volt könnyebb menet, csak annyiban volt más, hogy ez már az én harcom is volt, hiszen megéltem, felfogtam a körülöttem lévő világot.

Szüleim nem fiatalok már, egyre kevésbé bírják már a mindennapi teendőket is elvégezni, de eszükben sincs „feladni”. Ahogy apukám szokott fogalmazni: nekik ez kötelességük. Én másként látom, mert a kötelesség nem csak ennyiben nyilvánul meg.

Mire is gondolok? Arra, hogy minden embernek van választása. Egy gyermek világra hozatala nem csak annyiból áll, hogy kihordja a nő, és megszüli. Felelősséget vállal a gyermekért, és kitart mellette jóban-rosszban, mert így döntött. Persze dönthet másként is, amikre bőven akad példa, a mai világban, de ebbe ne menjünk bele… Az én szüleim úgy döntöttek, hogy akarnak engem bármi áron, és ezt köszönöm nekik!

Köszönöm nekik, hogy 32 éven át kitartottak mellettem, hogy 32 éven át tűzbe mentek értem, hogy 32 éven át elviselték a nehéz természetem, és 32 éven át szerettek, s 32 éve élek velük tömény szeretetben.

Abban a pillanatban, hogy édesanyám engem világra hozott, lelkünk eggyé forrt. S bár a ’80-as években még más világ volt, kevesebbet lehetett velem a kórházban, mint mostanság engedélyezik, nem léteztünk és ma sem létezünk egymás nélkül. Olyan ez, mint borsó meg a héja, ahogy Forrest Gump mondta.

Valahányszor eltört valamim, valami anyuban is eltört odabent. Egyetlen különbség volt: nekem a csontom, neki pedig a szíve. Apró darabokra hullott legbelül, de ezt sosem mutatta felém. Ma sem tudom, hogy bírta a megpróbáltatásokat úgy, hogy én ebből alig vettem észre valamit, de megcsinálta. Miközben engem az orvosok „kínoztak“, ő fogta a kezem és halkan suttogott a fülembe, hogy ki kell bírni. Persze nem volt ez olyan könnyű, mint ahogyan leírtam. Ezeket átélni annyira iszonyat, hogy leírva mindez nem jön át úgy, mint amikor megéli mindezt az embert. Többször volt, hogy anyuval úgy éreztük: egy vaksötét szűk csatornában kúszunk és azon imádkozunk, hogy csak a következő szakaszt éljük túl. Nem volt ritka, hogy egy töréses kórházas kalandot apró darabokra bontottunk. Ki kell jutni a lépcsőházba, törött kulcscsonttal, mert ott vár a mentő ágy. Ki kell bírni az utat, majd ezután azt, hogy átraknak egy másik tolóágyra, onnan a röntgen asztalra, majd vissza, végül a mentő toló ágyra, kibírni a haza utat, és a lépcsőházból bejutni a lakásba, ahol már minden nyugodt. Leírni is szörnyű mindezt, hát még megélni! Tudni, hogy azzal, hogy ő engem felemel (pedig ő sem bír, de ilyenkor számára nem számít ez sem…), fájdalmat okoz… De meg kell tennie, és meg kell tartania a hidegvérét. Nincs idő arra, hogy összeomoljon, és agyaljon. Csak teszi, amit tennie kell, mert ha nem teszi, más nem fogja tudni megtenni, de a fájdalmat csillapítani és kontroll alá kell helyezni az esetleges szövődmények elkerülése végett… Már rég nem kérdezi a sorstól, hogy miért pont én, és miért pont ő… Megtanított arra, hogy minden napot Isten ajándékának kell elkönyvelnünk, akkor is ha minden jó és akkor is, ha kevésbé…

Igen, Ő az én édesanyám, aki amazon és anyatigris módjára, erején felül harcol értem, immár lassan 32 éve! Büszke vagyok rá, és mindenkinek ilyen édesanyát kívánok, mint ő nekem, mert ha mindenkinek ilyen édesanyja lenne, a világunk sem lenne ennyire romlott!