Blog

Az első ultrahangot sohasem felejtem el. 5 hetes kis élet növekedett bennem, mikor ez megtörtént. Akkor láthattam először az én kis „Pöttyömet” (így hívtam őt, mert tényleg egy kis pötty volt csupán). A doktor úr szerint minden rendben és vár vissza a 12 hetes ultrahangra. Ez idő alatt a napjaim általában hányással teltek és boldogsággal, amolyan boldog hányás volt ez. Izgalommal vártam, hogy újra láthassam őt. Eljött a várva várt idő. A doktor úr vizsgál, nézi a monitort. Kérdezte, hogy ez a 12. hét ugye? Válaszoltam, hogy igen. Láttam az arcát, s akkor már éreztem, hogy baj van. Azt mondta, a magzat méretei kb. 8 hetesnek megfelelőek. Aztán nézte a szívhangot. Nem volt. Nézte újra, többször vizsgált, semmi. Akkor már sírtam. Nem élt! Az én kis Pöttyöm nem él! Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól. Sok mindent mondott utána a doki, de már nem tudom mit… Összeomlottam. Párom úgy támogatott ki szó szerint az autóig. Ami megmaradt bennem, hogy a váróban sok nagy pocakos kismama ült és nézte ijedten, ahogy sírok és megyünk kifelé. Borzasztó volt. Reggel be kell menni a kórházba; ez az, ami még rémlik arról az estéről. Nem bírom ki az éjszakát, ez velem nem is történt meg! Csak egy rossz álom!

Semmit sem aludtam egész éjjel sírtam. A szemem reggelre feldagadt a sok sírástól. Következő kép, kórház egy másik doki aki ügyeletes, nem az enyém. Megvizsgált. Kérdezem: a baba nem él, ugye? Erre rám förmed, hogy ez nem baba, hanem embrió és sajnos nem! Nem él! Jöjjön vissza három hét múlva, ekkor meg ekkor és akkor tudom műteni. Mondom, tessék? Mikor? Nem hittem a fülemnek. Nem tudtam reagálni semmit, pedig akartam és nem lettem volna kedves, de egy szó sem jött ki a számon. Hívtam az én dokim. El meséltem neki, hogy mi történt. Egyébként ő egy másik városban is dolgozott osztályvezető orvosként, így felajánlást tett, ha aznap még el tudunk utazni Kalocsára, akkor másnap reggel meg is műt. Nem is volt kérdés. Mentünk. Legyek túl rajta mielőbb, mert azaz érzés leírhatatlan volt. Eljött a másnap, lelkileg teljesen padlón. A műtét előtt a doki lelki támogatást nyújtott, vagyis kb. fél órán keresztül próbált rám hatni, hogy ne így fogjam fel és nagyon kedves volt velem. Azt mondta minden rendben lesz.

Túl a nehezén. Rendkívül kedves és barátságos volt velem mindenki az osztályon. Családias környezetben és mindig mosolyogva segítettek abban a pár napban nekem. Mikor haza engedtek, aznap mondtam a doktor úrnak, hogyha egyszer sikerül a baba, én szeretnék ebben a kórházban szülni, ha nincs akadálya, mert a borzalmak közepette is mindenki mellettem volt egy emberként és ez számomra nagyon sokat jelentett. „Semmi akadálya, várjuk a legnagyobb szeretettel” volt a válasz. Újra erősebb lettem. A rossz dolgok erőssé teszik az embert. Időbe telt, míg ezen túl lendültem, de sikerült. Úgy gondolok vissza Pöttyre, mint az én kis angyalkámra és nincs nap, hogy ne jutna eszembe.

Egy csodaszép nyári napon mikor éppen a kis bakonyi szülőfalum friss levegőjét élveztük Cseszneken és minden tökéletes volt, én eléggé feszült voltam és kiakadtam minden apróságon, ami egyáltalán nem jellemző rám. Haza úton, ami elég hosszú volt, nem éreztem magam túl jól. Mondtam a páromnak álljon meg egy gyógyszertárnál és vegyünk tesztet, mert tuti várandós vagyok. Megvolt a teszt és mit tesznek a megérzéseim, pozitív! Csináltunk még egyet és az is. Boldog voltam nagyon, de közben nagyon féltem. Féltettem már őt abban a pillanatban. Az orvosom örült neki és gratulált. Azt mondta minden rendben lesz, mégis ahogy közeledett a 12 hetes ultrahang egyre nagyobb volt bennem a félelem. Minden rendben volt. Óriási kő esett le a szívemről. A következő ultrahangon úgyszintén minden jó volt. Kérdezte a doki, szeretném-e tudni, hogy fiú-e vagy lány? Mondom persze, de tuti, hogy fiú! Honnan tudhatom én ezt? – Tette fel a kérdést. Hát mondom, onnan, hogy amennyit hányok és amennyire rosszul vagyok az szörnyű… Egy nővel csak egy férfi bánhat el így… – Mondtam mosolyogva és a doki nevetve nézett rám. Igen. jól gondoltam, kisfiú. Óriási öröm és mindenféle gondolat cikázott az agyamban. Már terveztem a szobáját, milyen ruhákat fog hordani, mi lesz a neve? Jaj, ez a legnehezebb! Mi lesz a neve? Mivel veszélyeztetett terhes voltam csak az első három hónapban dolgozhattam, meg egyébként is a sok rosszullét miatt ez nem volt valami kellemes senkinek. Telt az idő és én vártam az én kicsi fiamat, mint még soha senkit. Végig hánytam 6 hónapot, szinte minden nap. Ez elmúlt és jött a gyomorsav. Ülve alvás óriási pocakkal. Úgy éreztem magam, mint egy bálna. Mindent megettem ami szembe jött. A töltött káposzta volt a No.1. Volt, hogy hajnal 2-kor én Calippo jégkrémet akartam minden áron. Nem volt számomra kellemes a terhesség, de a tudat igen és boldog is voltam, csak magát az állapotot sajnos nem tudtam élvezni. Rengeteg zenét hallgattam és hallgattattam a kis drágámmal. Sokat beszéltem hozzá. Az utolsó hónapban jött a név választás, nehezen ment, mert nem szokványos nevet szerettünk volna, de mindenképpen magyar nevet. Így esett a választás a Leventére, ami mindkettőnknek tetszett. A lábaim nagyon feldagadtak és úgy mentem, mint egy nagy medve. Az étvágyam körülbelül ugyanezen a szinten. És a nap… A nagy nap…

Reggel 7 óra. Furán fájt a derekam. Nem voltam a toppon. Éreztem, hogy itt ma menni kell. Hiszen másnapra voltam kiírva. Úgy is történt. Elfolyt a magzatvíz és irány Kalocsa. Az 80 km kb. Én teljes nyugodtsággal pakoltam, zuhanyoztam és készülődtem míg a párom teljesen ki volt az izgalomtól és rohanni akart nehogy gond legyen. Mondanom sem kell, hogy gyorsan oda értünk. Bár én még kiakasztottam, mert mondtam neki, jaj, ott egy pékség állj meg mindenképpen kell ennem pogit, ki tudja ehetek-e vagy mi lesz? 5 perces fájásaim voltak. Még rá érünk. Kaptam pogit.

A kórházban már mindent előkészítettek. Benn voltunk a szülőszobán. Iszonyú nagy fájdalommal járt minden egyes fájás. A szülésznő azt mondta: „anyuka a java csak ezután jön…” Gondoltam: de jó arc vagy basszus! Én már most meghalok! Aztán párommal keresztrejtvényt fejtettek és közben kérdeztek engem is. Mit tudom én! Hagyjatok már, csak szülessen meg mihamarabb Levi! Negyedóránként mentem zuhanyozni, hogy elviselhetőbb legyen az egész. Délután három és nem történik semmi, csak az a nagy fájdalom és egyre gyakrabban. A doki azt mondta, hatkor visszajön és ha nem lesz semmi addig, akkor megcsászároz. Ennél szuperebb nem is lehetne… Szenvedek 12 órát és császár, azt már nem! Levi jönni fog simán! Hát hiába minden erő, ami akkor már nem is volt szinte, Levi nem jött… Katéter, hurrá nagyon kellemes volt mindezek közben. Aztán jött a doki, aki a gerincbe nyomta az injekciót. Pont akkor jött a fájás. De mozogni tilos. Ketten fogtak le, túl vagyok rajta. Nem éreztem derektől lefelé semmit. Szó szerint semmit. Vicces, de először a Family Guyból a Joe jutott eszembe. Picit mosolyogtam, de maga az érzés az durva volt és a mai napig itt van előttem. Elkezdték. Olyan érzés volt, mintha a hasamban kb. mosogattak volna, de nyilván ezt elég tompán éreztem. Aztán kezdtem rosszul lenni, de nagyon, mivel elég vizuális típus vagyok és akkor gondoltam bele mi is folyik ott valójában. Ekkor kaptam valami szurit vénásan, ami segített és elmúlt a rosszullét.

18:53-kor megszületett Fazekas Levente. 49 cm-el és 3450 grammal. Soha nem felejtem el mikor először megláttam. Az érzést nem lehet megfogalmazni. Életem legszebb napja: 2018. 03. 21. Lassan 4 éve, de minden kép és minden pillanat előttem van. Az életem, a mindenem, az ember akiért küzdök és megteszek mindent amíg csak lélegzem.