Mindenkinek vannak az életében akadályok, amiket le kell küzdeni! A mi esetünkben elég sok ilyen akadály van, mondhatni a mindennapi életünkben is. Gondoljunk csak arra a fogalomra, hogy akadálymentesítés. Ez mindenkinek egyértelmű, mit is jelent, mégsem tudjuk sem mi és mások sem önfeledten élvezni ezt a lehetőséget, hiszen sok helyen nincs jelen, vagyis inkább úgy írnám, hogy kevés helyen adott. Eléggé megnehezíti ez azok életét, akik benne vannak nyakig a mozgássérültek világában, lehetünk azok önmagunk, vagy sérültet nevelő szülők is. Rengeteg helyre nem tudunk eljutni emiatt. Pedig a jogunk ugyanúgy megvan hozzá, hiszen mi is teljes értékű emberek vagyunk!
Sajnos nincs kellő figyelem fordítva ezen dolgokra, pedig mennyire jó lenne, ha Levivel villamosra tudnánk szállni, ahol lakunk, de lehetetlen hiszen a régi villamosok közlekednek, ahová feljutni vele enyhén szólva is nehéz, vagy nem tudunk. A városban már más a helyzet: ott alacsony padlósak, így ott nincs vele gond. Bár eljutni oda is, ha mondjuk egy-egy járda nem úgy van kialakítva, hogy ott mozgássérültek is át tudjanak haladni… Például az utcánkban körülbelül tíz centi magas a járdaszegély elég sok helyen, mikor az úton kell áthaladni és még babakocsival is kihívást jelent, de mit tesz egy kerekesszékes?! Főleg, ha egyedül is van. Semmit. Nem tud tovább haladni. Szomorú. Személyautó hiányában mi is meg lennénk lőve. Vannak helyek, ahol erre kimondottan odafigyelnek és ez nekünk nagyon is fontos, hiszen hiába akarunk mi elmenni egy kiállításra vagy állatkertbe vagy tudom is én hova, ha nincs számunkra kialakított mozgástér. Tegnap jártunk neurológiai vizsgálaton és vérvételen Levivel, ahova nyolc hetente megyünk kontrollra és gyógyszerszint, illetve májfunkció ellenőrzésére. Na már most… Nem csak mi, hanem rengeteg mozgássérült jár oda és ha hiszitek, ha nem megszámoltam. Felfelé huszonkettő, lefelé harminchat lépcsőfokot kell vinnem a babakocsit, amiben Levi benne ül, mert hát ugye egyedül vagyok vele. Összesen harminc kiló. Néha egy-egy kedves apuka vagy bácsi odajön és megkérdezi segíthet-e, aminek nagyon örülök, mert nyilván nehéz emelni ennyit, bár tíz alkalomból kétszer van ilyen és nincs más hátra, mint előre… Megyek cipelem és mire oda érek vele, kiköpöm a tüdőm. Már nem bosszankodom rajta, megszoktam, de könyörgöm… Nem az lenne a normális, ha egy ilyen helyen lenne legalább egy lift vagy valami lehetőség?!
Az akadályok alatt, amikkel naponta küzdünk ezeket értem. Amik apró dolgok, de számunkra igenis sokat jelentenének. Nem elég az alap problémával megküzdenünk… Mindennel meg kell! Ha nyáron túrázni vagy kirándulni, esetleg bárhová megyünk kikapcsolódni nekem azzal kell kezdenem, hogy bepötyögöm a telefonba, hogy az adott hely akadálymentes-e, vagy babakocsival megoldható-e a közlekedés. Levi nagyon sokat fejlődött és ügyesen közlekedik kerettel és upseeval is, de még csak rövid távokat, így sok helyre muszáj a babakocsi és már nem is könnyű, mivel majdnem húsz kiló.
Egy szó, mint száz, jó érzés lenne, ha „ránk” is oda figyelnének jobban ilyen téren és nem is hiszitek mennyivel könnyebbé tennék vele az életünket. Akik ezt előtérbe helyezve hoznak létre szálláshelyeket, kirándulóhelyeket és túra útvonalakat, illetve múzeumokat és további kikapcsolódási lehetőségeket, azok előtt kalapom emelem, mert sajnos csekély a számuk, de ők mégis gondolnak ránk. Fontosnak tartottam erről írni, hiszen ez is hozzánk tartozik. Nem mindig csak a pozitív és jó dolgok, nem szeretném, ha a cikkem negatív benyomást keltene, ezt inkább olyan figyelem felhívásnak mondanám. Lehet, hogy harminc emberből huszonöt fel tud menni azon a lépcsőn, de a maradék öt nem. Egyenlőek vagyunk mind, teljesen mindegy, hogy miben vagyunk mások vagy, hogy akadályozottak vagyunk-e vagy sem!
Remélem célt ért a gondolatmenetem. 🙂
Leave a Reply