Ha sérült gyermek érkezik a családba, mindig meghal valaki. Először elenyészik az a kisgyerek, akit vártunk – az egészséges, rosszcsont kisfiú, akit ötévesen úgy kell lekönyörögni a háztetőről vagy a szőke, loknis kislány akinek kétéves korában már több cipője lesz mint az apjának egész életében.

Aztán meghalnak a szülők. Amikor a fiam megszületett, elenyészett az az ember aki voltam. Emlékszem, hogy kihívtak megcsászározott feleségem mellől, hogy nagyon-nagy a baj. A fiam egy tálcán (pont olyanon, amit két héttel azelőtt vettünk az IKEA-ban) feküdt, csövek lógtak ki belőle mindenhonnan. A gyerekorvos halál sápadt volt, és volt ott egy másik doki is – sajnos nem tudom ki – mondott valamit, de nem tudom felidézni. Arra emlékszem csak, hogy azt mondták – ha kérdezi a felesége, nem mondja meg neki, hogy baj van. Találjon ki valamit! Én visszatámolyogtam a műtőbe, és azt mondta, hogy “Most már minden oké”.

Azt hiszem az volt a pillanat, amikor meghaltam. Se azelőtt, se azután nem hazudtam a feleségemnek.
Amire aztán emlékszem, hogy a mentőben ülök, a fiam inkubátora mellett, és sírok mint egy kislány. A fényképünk ott van az inkubátor falára ragasztva, ha a fiam kinyitja a szemét, mi legyünk az első, akiket meglát. (Később megtudtam, hogy a Cerny-alapítvány mentősei készítették a fotót. Sosem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam nekik megköszönni.).

Jártam elég szar helyeken a légióban, huszonévesen, volt 1-2 olyan helyzet, amibe semmi pénzért nem mennék vissza. Viszont amit a PIC osztályon várakozva éltem át – azt nem hiszem, hogy ép elmével meg lehet úszni. Valami olyan hideg, sötét érzés volt, ami talán ahhoz hasonlítható, amikor majd az utolsó csillag is ki fog húnyni, az utolsó hidrogén atom is el fog szivárogni a fekete lyukakon keresztül az univerzumunkból, és a nagy fekete, hideg, semmi marad. Amikor minden pillanatban fel akarsz ébredni, de nem tudsz. Amikor megszűnik minden jó, és szép amit átéltél, és csak az üresség marad. Azt hiszem akkor felejtettem el félni és tanultam meg félteni.
Aztán kijött egy fiatal nővér, egy pohár vízzel és azt mondta, mostmár bemehetek hozzá. Késő este volt – mindenhol apró testek feküdtek üvegbúrák alatt. Bemosakodtam, és odamehettem a kisfiamhoz.
– Hűtjük – magyarázta az orvos – Ez egy új eljárás, hogy ne károsodjon tovább az idegrendszere. A következő 36 óra kritikus lesz, mert fertőzött magzatvizet is nyelt, amit le kellett szívni a tüdejéből.

Aztán meghalt a családom. Anyám, apám, anyósomék, sógoromék. Ők megengedhették maguknak azt a luxust, hogy nem támadnak fel, nem születnek újjá. Szépen bezárkóztak a maguk kis világába, ahonnan felénk még egy aprócska ablak sincs. A kisfiam, akinek részlegesen le vannak bénulva a végtagjai, négy éves születésnapjára egy távirányítós autót kapott tőlük. Hát, kurvára köszönjük, majd mi is elajándékozzuk. Ahogy ti is.

Anyósomat felhívtuk, amikor megszületett a kisfiam, és elmondtuk neki, hogy nagy baj van – azt válaszolta „Nem baj, az a fő, hogy egészséges“. Nem, nem az – de mindegy. Nem várhatjuk el a családtól, hogy megértse a problémáinkat. Hamarosan rájöttünk arra, hogy senkitől sem várhatjuk el.

A hívők sokra tartják Jézust, aki napokig szenvedett a kereszten, majd meghalt. (Mondjuk után feltámasztotta apuka, úgyhogy olyan sokat nem vesztett – legfeljebb egy hosszú hétvégét). Akinek sérült gyereke van, az minden nap a kereszten van, és minden éjszaka meghal. (HA van ideje rá). Másnap reggel pedig mindig megszületik újra-újra és újra.

Hős az, aki hősnek gondolja magát. Én úgy gondolom, hogy feleségemmel együtt hősök vagyunk. Nem érdekel, ha valaki nem így látja – én tudom. Mások véleménye pedig már régóta nem érdekel.
És aki sérült gyereket, vagy valamelyik sérült szerették ápolja otthon: mind hős, és szent is egyben. Szent, mert az életét egyik pillanatról a másikra odaadta egy másik emberért és nem egyszer – minden nap megteszi. Hogy szentekké csak halála után avatnak valakit? Hát igen, mi már sokszor meghaltunk. Minden egyes éjszaka, amikor elalszunk és arról álmodunk, hogy a gyerekünk egyszer egészséges lesz.

Dühös Max

Forrás: Facebook