Levente életében meghatározó szerepe van az időjárásnak, hiszen a korántsem normális életünket ez is befolyásolja. Nagyon is. Ősszel és tavasszal a rengeteg frontot és változatos időt nagyon megérzi és olyankor sokkal fáradékonyabb, illetve a kedve sem mindig felhőtlen. Ezeken a napokon esélytelen a napirendünket bármilyen formában is felrúgni, azaz maradunk otthon és nincsen plusz program. Hisztik tömkelege és matricaként anyára tapadva telnek ezek az órák. Télen mivel Levi ugye nem jár és ilyenkor általában babakocsival közlekedünk, sokkal több réteg ruha kell rá, hiszen nem mozog és más a hőérzete, mint nekem aki tolja a kocsit és mozog. Mondanom sem kell, hogy utál, sőt ki nem állhat öltözködni. Sapkát, kesztyűt és sálat is sírás közepette vesszük fel. A kabát felvétele az utóbbi időben azért jó irányba változott, azt már sírás nélkül is felveszi. Aztán ott van a nyálzás, Levente állandóan nyálkendőt kell, hogy hordjon mivel nem nyeli le a nyálát sajnos. Télen nem győzöm neki cserélni egy-egy séta alkalmával, hiszen ilyenkor nagy eséllyel megfázhat emiatt. Szóval a téli hónapok eléggé macerásak számunkra, melyet a tavalyi év tele igenis bizonyít a sok betegséggel ötvözve.

Szeptembertől decemberig összesen nyolc hét betegséggel telt itthon. Hát ez elég sok. Szedjük a vitaminokat és esszük naponta a mézet és már mindent is csinálunk a megelőzés végett és mégis könnyen megbetegszik. Mivel mászik és a keze állandóan a szájában van, mikor örül valaminek valószínűleg könnyen beviszi a különböző kórokozókat sajnos. Ezt kivédeni teljesen nem lehet. Számunkra a nyári évszak a legkedvezőbb mindenféle téren. Rengeteg programot csinálunk olyankor. Nem telik el fél óra az öltöztetéssel, nem kell aggódnom megfázik-e, elég-e a ruha, ami rajta van, tudunk sétálni kerettel akár hosszabb távon is. Játszótér és kisebb természetbeli túrák, strand vagy vízközeli programok. Ez mind láthatóan jó hatással vannak Levikémre. Ilyenkor sokkal nyitottabb és boldogabb is, mint a bezárt téli hónapok alatt. Én ugyanígy érzem. Már sok az otthonlét. Szeretünk kiszabadulni. Elszabadulni. Szabadnak lenni, a szürke hétköznapokból kiszakadni. Ilyenkor megnyílik számunkra a világ és az élet szépségét, apró örömeit jobban tudjuk élvezni. Levente napról- napra ügyesebb, okosabb, egyre jobban tudja élvezni a máskor nehéznek és bonyolultnak vélt helyzeteket is.

Itt a tavasz, sétára fel, mi ketten megyünk a cél felé és soha nem adjuk fel!
Megint sok új és izgalmas dolog vár ránk és mi vállaljuk minden kockázatát, hiszen egyszer élünk és most éljünk igazán!

Levente életében az egyik meghatározó szerepe a zenének és a hangszereknek van. Míg a pocakomban volt is rengeteg zenét hallgattam vele és olyannyira imádja, hogy a mai napig kitölti a délután egy részét. Mindenféle zenét hallgat, vannak persze kedvencei és most nem a gyerekzenékre gondolok, persze azokat is csípi, hanem mondjuk klasszikusokra, jazzre, rockra és még rengeteg stílusban megtalálja a számára kedvenc dalokat. Az első hangszere egy baba szintetizátor volt, aztán jött a zongora. Illetve nem is egy, lett neki tizennégy, igen jól olvastátok, tizennégy zongorája, ami mind különböző. Köszönhető a barátok és a család kreativitásának. 🙂
Mondván hadd nyírja ki anya idegeit… 🙂

Aztán jött a dob, gitár, cintányér, xilofon, furulya, szájharmonika, tangoharmonika gyerek változata, mini handpan… sorolhatnám. Ezek mind megtalálhatóak az egyik dobozában és nagyon nagy szeretettel és jókedvvel használja őket, persze nem mindegyiket tudja és azt hozza oda, hogy én játsszak neki valamit. Mondanom sem kell, hogy a tudásom ehhez közel a nullához így megfogadtam, ha befejezem a sulit meg akarok tanulni játszani valami hangszeren, hiszen milyen boldog lenne a kis drágám, ha tudnék mást is játszani neki a boci, boci tarkán kívül. 🙂

A zene megnyugtatja, teljesen átszellemül és mintha egy másik dimenzióban lenne. Egyszerűen imádja. A városban mikor sétálunk és lát egy utcazenészt, ott tuti meg kell állni és percekig hallgatni, mert különben óriási hiszti kerekedik. Imádja a gitárt hallgatni és a dorombot. Rendesen Youtube listája van neki a rajongásig hallgatott dalokból és az autóban is az kell, hogy szóljon.

Erőssége a zene. Úgy vélem ezen a pályán kell őt elindítani, hiszen kiváló ritmusérzéke van a pedagógusok szerint is. Azon vagyok, hogy javítsam a finommotorikáját és később, ha sikerülne rendeltetés-szerűen játszani bármely hangszeren, az maga lenne a boldogság számára. Látom, hogy annyira akarja…

Nincs olyan napunk, hogy ne hallgatnánk zenét. A stílus mindegy, nála vannak korszakok, éppen milyet kedvel, de egy biztos: a zenének gyógyító ereje van!
Teljesen kihat a pici lelkére, nyugalmat és örömöt ad számára.
„Biztos vagyok benne, hogy zenész leszel kisfiam!”

Levi születése óta, lassan öt éve mindösszesen kétszer voltam moziban és háromszor úgymond kikapcsolódni, bulizni. Az öt évre leosztva nem túl sok, ugye?! Vágyom is rá, meg nem is. Érdekes dolgok ezek. Levi számomra olyan, mint a levegő. Nélküle menni bárhová is nekem nem önfeledt kikapcsolódás. Hiányérzetem van és állandóan rá gondolok. Normális ez? Szerintem nem, de őszintén bevallom és vállalom, hogy ez van.

Mindkét mozis alkalomkor anyu vigyázott rá, tudtam jó kezekben van, mégsem sikerült teljesen elvonatkoztatnom tőle. Aggódtam miatta és úgy tudnám jellemezni, amit akkor éreztem, mintha hiányzott volna az egyik karom. Babakocsi nélkül menni is furcsa érzés volt: nem mondom, hogy rosszul éreztem magam, mert nem, de mégis csak rá tudtam gondolni. Fél óránként írogattam üzenet, hogy minden rendben van-e, eszik-e, iszik-e, nem szomorú-e, stb… Túl aggódtam.

Pedig tényleg csak pár óra volt nélküle. Szorított a mellkasom, mintha alig kapnék levegőt. A filmek jók voltak, a társaság is, egyiket húgommal néztem, másikat barátommal. Önfeledt szórakozásnak nem mondanám, de valahol mégis jól esett, úgymond kikapcsolni még ha nem is ment elsőre teljesen. Mikor haza értem, magamhoz öleltem Leventét és az volt bennem, hogy nekem ez még egyszer nem megy. Normális ez?! Nem. Tudom, hogy nem.

Levit tavaly hagytam először apuéknál egy éjszakára, mikor öcsém szülinapja volt. Igaz akkor is falun belül maradtunk, így nem volt annyira para, és tudtam jó helyen van. Aztán mikor elhatározták a hátam mögött összebeszélve, hogy elvisznek bulizni! Örültem nagyon neki, hiszen már azt sem tudom, hogy kell… Mit vegyek fel? Vajon hová megyünk? Remélem nem messzire, mert ha bármi van Levihez tudjak menni. Tele aggodalommal, mégis jól éreztem magam mindkét este. Levi biztonságban, én tesóimmal és barátokkal szórakozok. Rám fér. Kiengedni a gőzt. Jó volt és örök emlék marad. Köszönöm nekik, hogy kimozdítottak!
Feltöltött.
Az aggodalom és hiányérzet viszont végig ott voltak velem, bennem. Ez ellen nem tudok tenni. Akartam, de nem ment. Borzasztóan hiányzott. Állandóan vele és nulla- huszonnégyben mellette és mégis megőrülök, ha nincs a közelemben. Normális ez?! Továbbra sem.

A harmadik alkalommal szintén apuék vigyáztak Levikémre, amikor is a piknikje volt aznap este. Nekem osztálytalálkozóm volt. Nagyon szuperül éreztem magam és jó volt feleleveníteni a régi szép időket. Jó volt látni és hallgatni a többieket. Mindenkinek megvan a maga sorsa, életútja, megyek, csinálom. Feladatom van. Nem is akármilyen… Az elsők között voltam, aki eljött a találkozóról, hiszen minden éjfélkor be kell adnom neki az epilepszia gyógyszert és már sprinteltem is haza apuékhoz a kis drágámhoz. Mily meglepő?! Hozzá bújtam és az a nyugodtság és béke, amit akkor éreztem az leírhatatlan. Hiába minden erőfeszítés. Hiába minden küzdelem az ellen, hogy nélküle magamra kellene koncentrálni. Valahogy nem jön össze. Nem megy. Mi egyek vagyunk. Ő nélkülem és én nélküle, olyan nem létezik. Normális ez? Nem. Vagy igen? Mindenki döntse el maga. Egyet tudok, számomra ő a levegő, az élet! Nélküle minden sivár és szürke.