Ha valamit megtanultak a szüleim az elmúlt 32 év alatt, az, az, hogy csodák nincsenek. Vagyis vannak, csak nem abban az értelemben véve. Ha rám tekint valaki, és azt mondja: „Uram, tégy csodát“, valószínűleg arra gondol, hogy kiugrok a kocsiból és táncra kelek, mint Jézus idejében tette azt a béna. Ez soha nem fog megtörténni, mert a csoda nem itt kezdődik. A csoda ott kezdődik, hogy a jó Isten annyi erőt és hitet ad, hogy a sorsunkat, mely ólomkeresztté súlyosbodott, tovább tudjuk cipelni. A csoda ott kezdődik, hogy a szüleim sosem esnek kétségbe, ha baj van, csak teszik a dolgukat. A csoda ott kezdődik, hogy úgy tudnak megfogni és elvinni A-ból B-be, hogy közben én a fájdalomtól üvöltök, de megteszik, mert az állapotom ezt kívánja. Aprónak tűnő, de mégis óriási csodák, mert ha ezek az adott helyzetben nincsenek, valószínűleg, már én sem élnék. Csoda az is, hogy élek, és életben maradtam, pedig aki II-es OI-val születik, általában nem éli túl. De élek, mert a jó Isten csodát tett velem a szüleimen keresztül.

A szüleim is csodáért imádkoztak, de ők is azt akarták: ugorjak ki az ölükből és keljek táncra. Ha ebből a szempontból nézzük, valóban nem hallgattatott meg az imájuk, ámde ha jobban belegondolunk: talán éppen ezeknek a könyörgéseknek köszönhetem, hogy élek: Isten csodát tett a szüleimmel, hiszen felruházta őket egy akkora kitartással és elszántsággal, ami kevés embernek adatik meg.

Nem szoktam a Bibliából idézni, de most megteszem. Máté evangéliumának 7. fejezete így kezdődik:

1. Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.
2. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.
3. Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?
4. Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?
5. Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!

A mai világban annyian tudunk ítélkezni, ha valaki nem olyan életet él, ami nekünk nem tetszik, vagy mert társadalmilag eltér az elfogadottól, miközben elfeledkezünk arról, hogy ő is ember, s talán ő maga is egy harcot hív. Magával, a világgal, és mindennel, ami őt körülveszi. Elítéljük, mert iszik, mert drogozik? Valóban nem helyes, mert tönkreteszi a saját testét vele, netán a környezete lelkét is, de ő is volt gyerek, ő is ember. Ismerjük a múltját? Tudjuk, hogyan élt meg dolgokat? Például, hogy már óvodában is kiközösítették. Már itt megkezdődött az el nem fogadás ténye. Vannak, akik lecsúsznak, mert nincs segítségük, nincs aki megértse őket, miközben ha velünk történik valami, arra várunk, hogy jön valaki és megért.

Vannak emberek, akik látszólag példás életet élnek, de mi nem látunk bele az esős hétköznapjaikba. De olyan könnyen rájuk tudjuk sütni a „BŰNÖS“ bélyeget, ha megpróbál kitörni abból a rosszból, amiben él. Miért?! Sosem értettem meg azt, miért emelik magukat piedesztálra, bizonygatva, hogy ők jobbak a másiknál, mert nem isznak, nem drogoznak és egyáltalán: nem vétkeznek! Vétkezni emberi dolog. Én is követek el bűnt nap, mint nap, de próbálom megérteni azokat az embereket is, akiknek nálam is rosszabb sors jutott. Igen, rosszabb, mert nekem van szerető családom, akik napi szinten gondomat viselik, és lesik minden kívánságom. De kérdés: a szomszéd Pistike nem azért iszik, mert épp egy szerető családra vágyott mindhiába? Ezt sem én, sem más nem tudhatjuk. Félreértés ne essék! A drogot és az alkoholt meg a többi „bűnt“ én sem pártolom, mielőtt ezzel vádolna meg valaki, egyszerűen csak feldühít, hogy néha miket látok, olvasok. Egyes emberek olyan lazán képzelik magukat mindenható bírának, hogy még én is csak pislogok. Pedig nem szabad, mert ha azzal kezdünk egy beszélgetést: én sem helyeslem, amit teszel, de nem ítéllek el, azzal máris bizalmat keltünk a másikban. S az első lépcsőfok máris megvan ahhoz, hogy felsegítsük a padlóról.

Amióta megszülettem, ez a kérdés jár szüleim fejében. S bár a kérdés az évek folyamán megfakult, mégis időnként fel-fel üti a fejét. Miért születtem így, miért érdemeltem ezt? Miért érdemelték ezt a szüleim? A kérdés a magyar nyelvben csak 5 betű, és egy írásjel. De nincs rá válasz. Nincs rá elfogadható válasz. Egyáltalán, milyen választ lehet elfogadni a születésem okára feltett kérdésre? Jöhetünk a DNS-sel, a génekkel, meg a többi orvosi maszlaggal, de ez egyenlő azzal, hogy „nesze semmi fogd meg jól.“ Jöhetünk teológiai felvetésekkel, azzal se megyek sokra, sőt, még inkább elkeserítő… Nem tudom, hogy én választottam-e ezt az életet vagy Isten akarta, vagy maga a gonosz. A lényegen akkor se változtat semmit. Így kell élnem annak ellenére is, hogy a kérdésre 32 éve nincs válasz. Talán önsajnálatként hangzik, pedig nem az. Ám ha lenne is magyarázat, vajon elegendő vigaszt adna? Újult erővel tudnám élni hátralévő életem? Nem. Néha „állítsátok meg a földet, ki akarok szállni“ érzésem van. Néha szeretném, ha lenne egy RESET gomb, mint az asztali számítógépen, amit ha megnyomok, új leosztást kapok. Néha szeretném, ha érvénytelenítenék azt a bizonyos „sorsolást“, amivel számomra az OI-t húzták ki, és azt mondanák: bocs haver, hiba a mátrixban, nyomunk egy restartot. Persze tudom, ezek nem kivitelezhető vágyak. Ezek 100%-a fikció, még csak elképzelni is badarság.
Pár napja volt egy beszélgetésem azzal a csodálatos emberrel, akiről az Újrakezdés című posztomban írok. Ismét tanultam tőle valamit, amit utólagos engedelmével közzéteszek, mert tanulságos és szívet melengető:

„Tudod mire jöttem rá? Vannak akik olyan életet élnek, hogy kint vannak az utcán szenvednek, nem esznek. Nagyon sok olyan van, aki szenved és mégis harcolna az életért. Mi is ezt tegyük! Miért adnánk fel? Élni kell! Bele kell gondolni, más mit él át, mi meg feladjuk?
Isten is azt akarja, hogy élj, ezért adtak neked életet anyukádék is, hisz’ világra jöttél. Csak azon vannak, jó legyen neked! Élned kell, tudom nem vagy boldog, de mi akik szeretünk, vegyél belőlünk erőt és küzdj! Minden nap élned kell, a rossz napokat át kell harcolnod, de vannak jók is. Itt vagyunk mi neked, akik szeretnek, amilyen vagy. Igaz, beteg vagy, de tele vagy élettel, jóval: csak a belső számít! Előttem te egészséges vagy!“

Ilyen szavak után már csak egy „miértes“ kérdésem maradt: miért nincs az ilyen emberből sokkal több a földön?

Van az a mondás, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje. Van az a kereszt, ami édes kín. Ilyen, amikor az ember a gyerekéért küzd és minden követ megmozgat érte. Ám van az a kín, ami napi szinten fáj, felőröl, de nem a gyereke életben maradásáért folyik a harc, hanem a belső lelki békéjéért. Nem szeretek olyan magasröptű szavakkal dobálózni, aminek én sem vagyok birtokában, de azt tudom, hogy ahhoz bármi is jobbá váljon életünkben, tenni kell. Egyszer valakinek azt mondtam, amikor éppen a saját boldogtalanságáról beszélgettünk, hogy szívesen cserélnék vele testet, mire ő rávágta, hogy hamarosan visszavágynék a sajátomba, mert nem lennék boldog. Erre az én válaszom az volt: nem igaz, mert azzal a lélekkel, amivel én élek, mindent rendeznék magam körül, hogy boldogan élhessek. Ez volt számára az a kulcsmondat, ami megadta neki a végső lökést, és mert lépni. Kilépett a komfortzónájából, és elkezdte letenni az alapköveket az új életéhez. Ezzel együtt pedig fokozatosan válik meg attól a tehertől, ami évek óta szinte agyon nyomta. Büszke is vagyok rá, mert úgy gondolom, hogy nem kis dolog az, amit meg mer tenni a saját boldogsága érdekében. Megjegyzem, sokan hiszik tévesen azt, hogyha leteszi a terhet és új életet kezd, akkor ő egy önző valaki. Nem az! Hiszen nagyon sok múlik a saját lelki békénken! Ha mi nem érezzük jól magunkat a saját bőrünkben, hogy várjuk azt, hogy minden más működjön, ami körül vesz minket? Komolyan mondom: esélytelen.

A teher egy valami olyasmi dolog, ami a legerősebb embert is szét tudja tépni egy idő után. Persze, van aki állja a sarat több évtizedig, de mégis kinek jó az? A társas kapcsolatai is rámehetnek, mert nem lesz kedve emberek közé menni, depresszióssá válik, hasztalannak érzi magát és így tovább. A komfortzóna hamis boldogságérzetet kelthet ugyan, de csak egy ideig… A pénz, a „nyugodt“ családi háttér csak egyfajta álarcként mutatkozik, miközben a színfalak mögött ki tudja mi zajlik… Miközben társaságban „álompárként“ mutatkoznak, saját otthonukban úgy élnek egymás mellett, mint két idegen. Hazugság? Az. De nem azért, mert ezek az emberek pökhendik lennének, hanem egész egyszerűen úgy gondolják: ehhez másoknak semmi közük. Ez igaz is, mert az emberi gonoszság végtelen a világegyetemmel ellentétben.
Néha megkérdezem magamtól: tényleg én vagyok rosszul bekötve, mert burokban nőttem fel? Azt kell mondjam, minél több ember nyílik meg nekem a magánéletéről, azt látom, sokan áldozzák be magukat a gyerekükért, vagy épp saját magukért, mert félnek a bizonytalan jövőtől.
Tisztában vagyok vele: könnyű osztani az észt, hiszen nem én élek az ő bőrükben. Ez tény. S, hogy én boldog ember vagyok-e? Jelenleg úgy érzem, hogy nem. Aminek nagyrészt a saját állapotom az oka. Tehát ezen nagyon változtatni nem tudok, legfeljebb megpróbálom elfogadni. Viszont azok az emberek, akik azért szenvednek, mert egyszer hoztak egy döntést, ami azóta kiderült, hogy hiba volt, igen is, tudnak változtatni, csak merni kell elkezdeni. Olyan rövid az élet, miért nem élhetünk úgy, ahogy megálmodtuk? Nagy bátorság kell ahhoz, hogy bárki is gyökeresen megváltoztassa az életét, de nem lehetetlen küldetés: csak le kell dobni a bilincset, ami a komfortzónához van rögzítve és máris erősebbé válunk!