Ha valamit megtanultak a szüleim az elmúlt 32 év alatt, az, az, hogy csodák nincsenek. Vagyis vannak, csak nem abban az értelemben véve. Ha rám tekint valaki, és azt mondja: „Uram, tégy csodát“, valószínűleg arra gondol, hogy kiugrok a kocsiból és táncra kelek, mint Jézus idejében tette azt a béna. Ez soha nem fog megtörténni, mert a csoda nem itt kezdődik. A csoda ott kezdődik, hogy a jó Isten annyi erőt és hitet ad, hogy a sorsunkat, mely ólomkeresztté súlyosbodott, tovább tudjuk cipelni. A csoda ott kezdődik, hogy a szüleim sosem esnek kétségbe, ha baj van, csak teszik a dolgukat. A csoda ott kezdődik, hogy úgy tudnak megfogni és elvinni A-ból B-be, hogy közben én a fájdalomtól üvöltök, de megteszik, mert az állapotom ezt kívánja. Aprónak tűnő, de mégis óriási csodák, mert ha ezek az adott helyzetben nincsenek, valószínűleg, már én sem élnék. Csoda az is, hogy élek, és életben maradtam, pedig aki II-es OI-val születik, általában nem éli túl. De élek, mert a jó Isten csodát tett velem a szüleimen keresztül.

A szüleim is csodáért imádkoztak, de ők is azt akarták: ugorjak ki az ölükből és keljek táncra. Ha ebből a szempontból nézzük, valóban nem hallgattatott meg az imájuk, ámde ha jobban belegondolunk: talán éppen ezeknek a könyörgéseknek köszönhetem, hogy élek: Isten csodát tett a szüleimmel, hiszen felruházta őket egy akkora kitartással és elszántsággal, ami kevés embernek adatik meg.

Nem szoktam a Bibliából idézni, de most megteszem. Máté evangéliumának 7. fejezete így kezdődik:

1. Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.
2. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.
3. Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?
4. Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?
5. Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!

A mai világban annyian tudunk ítélkezni, ha valaki nem olyan életet él, ami nekünk nem tetszik, vagy mert társadalmilag eltér az elfogadottól, miközben elfeledkezünk arról, hogy ő is ember, s talán ő maga is egy harcot hív. Magával, a világgal, és mindennel, ami őt körülveszi. Elítéljük, mert iszik, mert drogozik? Valóban nem helyes, mert tönkreteszi a saját testét vele, netán a környezete lelkét is, de ő is volt gyerek, ő is ember. Ismerjük a múltját? Tudjuk, hogyan élt meg dolgokat? Például, hogy már óvodában is kiközösítették. Már itt megkezdődött az el nem fogadás ténye. Vannak, akik lecsúsznak, mert nincs segítségük, nincs aki megértse őket, miközben ha velünk történik valami, arra várunk, hogy jön valaki és megért.

Vannak emberek, akik látszólag példás életet élnek, de mi nem látunk bele az esős hétköznapjaikba. De olyan könnyen rájuk tudjuk sütni a „BŰNÖS“ bélyeget, ha megpróbál kitörni abból a rosszból, amiben él. Miért?! Sosem értettem meg azt, miért emelik magukat piedesztálra, bizonygatva, hogy ők jobbak a másiknál, mert nem isznak, nem drogoznak és egyáltalán: nem vétkeznek! Vétkezni emberi dolog. Én is követek el bűnt nap, mint nap, de próbálom megérteni azokat az embereket is, akiknek nálam is rosszabb sors jutott. Igen, rosszabb, mert nekem van szerető családom, akik napi szinten gondomat viselik, és lesik minden kívánságom. De kérdés: a szomszéd Pistike nem azért iszik, mert épp egy szerető családra vágyott mindhiába? Ezt sem én, sem más nem tudhatjuk. Félreértés ne essék! A drogot és az alkoholt meg a többi „bűnt“ én sem pártolom, mielőtt ezzel vádolna meg valaki, egyszerűen csak feldühít, hogy néha miket látok, olvasok. Egyes emberek olyan lazán képzelik magukat mindenható bírának, hogy még én is csak pislogok. Pedig nem szabad, mert ha azzal kezdünk egy beszélgetést: én sem helyeslem, amit teszel, de nem ítéllek el, azzal máris bizalmat keltünk a másikban. S az első lépcsőfok máris megvan ahhoz, hogy felsegítsük a padlóról.