+36 20 359 1767
tegyjot@tegyjot.hu

„Mondd szeretsz?“

A mai rohanó világban az emberek néha elfelejtik kimutatni az egymás iránt érzett szeretetüket. Pedig úgy gondolom, hogy sosem lehet elégszer mondani annak, hogy „szeretlek“, legyen szó egy családtagról (anya, apa, testvér, vagy gyerekek), akár egy barátról. Írtam Csima Adriról, hogy ő az én olyan igaz barátom, akivel bármikor tűzbe mennénk egymásért. Egy dolgot nem mondtam el viszont: soha, de tényleg soha nem telik el úgy beszélgetés köztünk, hogy elköszönésnél ne írnánk egymásnak, hogy imádlak. A szó nem elcsépelt. Benne van minden, amit érzünk egymás iránt! Én nem félek kimutatni a mások iránt érzett szeretetemet, mert tudom, hogy ezzel nekik is jót teszek. Szeretve lenni a legcsodálatosabb érzés. S itt most az ember- és felebaráti szeretetről beszélek. Olyan rövid az élet! Nem tudom, meddig élhetek. De nem akarom úgy lehunyni a szememet örökre, hogy előtte nem mondtam el azoknak az embereknek, akiket szeretek, hogy „szeretlek“.

Sokan azt hiszik, hogy „úgyis tudják a szeretteim, hogy szeretem őket“. Az tény, hogy a szeretetet nem szavakban, hanem tettekben mérik. Viszont a szavak válnak tettekké. Hiszen, ha megkérdezi egy felebarátod, hogy szereted-e őt, nem szabad elbagatellizálni azzal, hogy „úgyis tudod“, még akkor sem, ha magától értetődik. Miért is? Azért, mert lehet épp arra van szüksége, hogy kimondd: „igen, szeretlek“. Lehet, hogy ezzel az egy szóval a másik életét mented meg.

Tudom, rohanó és ingerült világot élünk, de ne féljünk szeretni.

Hogy mi erre a bizonyíték? Maga Isten: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta. Hogy aki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Tovább olvasom

Én és a küldetésem

[Best_Wordpress_Gallery id=”17″ gal_title=”Én és a küldetésem”]

Tovább olvasom

Álom vagy rémálom

Amikor elkezdtem írni, megfogadtam, hogy nem fogok képmutató módon csak a pozitív oldalról írni. Egész egyszerűen azért nem, mert éppúgy hozzám tartozik a szomorúság, mint a jókedv. Olyan ez, mint az édes és savanyú íz. Kiegészíti egymást.

Amikor 3 vagy 4 évesen azzal szembesültem, hogy én más vagyok, mint a többiek, csak ennyit fogtam fel. Hiába mondták el a szüleim, hogy mennyire szeretnek, hogy gyalogosan megtettek közel 60 km-t, mert mire én Miskolcon jó kezekbe kerültem a kórházban, addigra elment az utolsó busz és vonat is, a nyugalmam csak pár napig, jó esetben pár hétig tartott. Szüleim mindent megtettek értem, mindent megadtak nekem, de ez kevés volt. Egész egyszerűen bármit kaptam, nem tudta feledtetni a lelki fájdalmaimat. Előző fejezetemben írtam arról, hogy legtöbb esetben a felnőttek fejében kellene előbb rendet tenni ahhoz, hogy a gyerekek is jól tudják kezelni a fogyatékossággal járó másságot. Mindezt én a saját bőrömön tapasztaltam meg, amit 4-5 éves fejjel nem volt könnyű megélni. Iszonyatosan fájt, hogy nem csak a kortársaimtól kapok ilyen-olyan megjegyzést, de olykor olyan felnőttektől is, akik már megették a kenyerük javát is.

Elfogadni? Ezt igazán teljes mértékben nem lehet. Változtatni? Olyan, mint érral szemben úszni…

Néha mai napig megesik velem, hogy azt kívánom: bárcsak felébrednék. Azt sem bánnám, ha ömlene rólam a víz a rossz álom miatt, de felébredek és felülök az ágyban és nyugtázom: csak rosszat álmodtam. Valójában egy egészséges, járóképes, minimum 160 centi magas férfi vagyok, aki hírből sem tudja, mi az, hogy üvegcsontúság. Aztán a következő másodpercben rá is jövök, hogy a jelenlegi életem maga a valóság.

Karcsi, kit akarsz áltatni? – kérdezem magamtól ilyenkor. Nyilván nem gondolhat mindig az ember a saját fájdalmára, különben beleőrül. Én sem teszem. A családom a mindenem. Ezen kívül dolgozom egy budapesti cégnél, ahol nagyon klassz a csapat, itt a Tégy Jót!® és ez számít. Ezt teszem, mert ezt kell előtérbe helyeznem. Alkalmazkodom a saját helyzetemhez, mert nincs más választásom. Nincs mese, nincs álmodozás.

Mindezt nem azért írtam le, hogy magamat tüntessem fel jó színben, hanem, mert a szomorúság és a reménytelenség is hozzám tartozik, éppúgy, mint a segítőkészség, és a vidámság.

Tovább olvasom

Mozgáskorlátozott vagy „űrlény?“

Egy nyári délelőtt apu úgy döntött, hogy lemossa és kitakarítja az autót. Tette ezt azért, mert napi használatban van,

Szóval mondta, menjek ki én is vele, addig elvagyok. Így is történt. Egyszer aztán feltűnt, hogy egy 3-4 éves kisleányka és anyukája közeledett. A kislány kissé előrébb szaladt. 2 copfban volt a haja és nagyon édesen festett a rózsaszínű ruhájában. Amikor elért minket, megállt előttem és köszönt, hogy szia. Köszöntem én is, majd összemosolyogtunk. Már meg akartam kérdezni, hogy mi a neve, hogy van, vagy bármi, hogy összebarátkozzunk, mire odaért a kislány édesanyja, és konkrétan elrángatta tőlem azzal a felszólítással, hogy „gyere már!“

A hátam mögött még hallottam, hogy a kislányka kérdezősködik, hogy „mi baja a bácsinak?“ „Beteg! De gyere már, mert soha nem érünk oda!“ – mondta az anyuka türelmetlenül.

Bevallom, alig álltam, hogy ne forduljak meg és odaszóljak, de inkább lenyeltem.

Azt látom, hogy nagyon sok egészséges felnőtt nem tud mit kezdeni a helyzettel, ha egy sérült embert lát. A gyerekek lazák és pofátlanul őszinték tudnak lenni. Simán arcába mondják a másiknak, hogy „te csúnya vagy“, “neked furák a szemeid“, stb… Ugyanakkor sokkal befogadóbbak. Ha elmondják nekik, hogy azért kicsi a bácsi, mert így született, csak addig érdekes számukra. Onnantól kezdve egyenrangúként kezelik.

Azt látom, hogy ebben az országban a „másság“ még mindig tabu téma. Látom azt, hogy sorstársak járják az iskolákat, ami tök jó és fontos dolog, de előbb akármilyen rosszul hangzik: a felnőttek fejében kell rendet tenni.

A gyerek a felnőtt mintáját másolja le legtöbbször, majd teszi hozzá a magáét. Ha azt látja, hogy egy sérült embert kerülni kell, mint a tüzet, a gyerek se fog rájuk tekinteni másként.

De ha azt látja, hogy a felnőtt nem nézi ufónak a tőle eltérő állapotú embereket, akkor a gyerek se fogja annak nézni, miután túljut a gyermeki kíváncsiságán.

Sajnos tudnék még hasonló sztorikat mesélni, amik ilyen helyzetekről szólnak, de minek? A lényeg egy: a külső alapján sokan megriadnak a sérültektől is, pedig ők is élnek, szeretetre vágynak. A gyerekeknek pedig nem lesz attól rémálmuk, ha hagyjuk szóba állni egy fogyatékkal élővel.

Tovább olvasom

Tégy Jót!® Nap, minden évben, de miért?

Szüleim sosem titkoltak tőlem semmit, ami az állapotomat illeti. A kórházban már úgy ismertek az orvosok és ápolók, mintha a családtagjuk lettem volna. Szüleim fogukat összeszorítva harcoltak értem azért, hogy életben maradjak… Igen, dönthettek volna úgy is, hogy belefáradtak és nem csinálják tovább, de erről persze hallani sem akartak.

Azzal szerintem nem mondok újat, hogy egy kórházi kezelés, egy kisebb műtét is, mennyire meg tudja kurtítani a pénztárcát. Az ember mindent megtesz azért, hogy visszakapja az egészségét, vagy legalábbis egy részét. Gyógyszerek, diéta, utazás.

Igen ám, de egy olyan helyzetben, amikor mindez hónapokon vagy éveken keresztül zajlik, egy idő után az ember feléli az utolsó tartalékát is. Ha kell, beadja a jegygyűrűjét vagy a dédnagymamától örökölt kapott ékszereket is a zaciba csak azért, hogy a gyermek éljen és meggyógyuljon…

Nem egy ilyen eset történt a mi családunkban is csak azért, hogy mondjuk haza tudjanak hozni a pesti Tűzoltó utcai klinikáról. Sajnos, mi tudjuk, mi az, hogy már nincs… Mindez „miattam“, mert én voltam az első, hogy éljek, hogy életben maradjak, hogy ne legyenek fájdalmaim és ne legyen lázam, stb…

Bizony szégyen vagy sem, abban az időben talán nekünk is jól jött volna egy „Tégy Jót!® Nap“ jellegű adományosztás, amikor is használt, de jó állapotú ruhák és játékok kerülnek szétosztásra. Remélem, érti a Kedves Olvasó, mire célzok ezzel…

Hála Istennek a mögöttünk lévő nehéz időszak mára a múlté. Viszont nem felejtettem el, hogy rajtam kívül ma is rengeteg gyermek és szülő tölt hosszú-hosszú hónapokat a kórház fehér falai között. Közben abban hisz: sikerül meggyógyulni, mert sikerülnie KELL bármi áron! Akkor is, ha az anyukának nincs mit felvenni a -10-15 ºC-os hidegben! Akkor is, ha minden nap csak zsíros kenyér jut, de a gyermeknek, aki épp az ágyban fekszik sokszor iszonyatos kínok között, akkor is meg kell legyen a mindennapi gyümölcs, a szükséges táplálék és esetenként az olyan töblet gyógyszer, ami már nem telik ki a közgyógyos keretből.

A Tégy Jót!® Nap értük szól… Hogy ezek a családok, akik mindent a gyermekükért tettek fel egy lapra, érezzék, nincsenek teljesen egyedül. Mert ami nekünk már megunt, kinőttük/kihíztuk nekik még pont jó lehet és ki tudnak benne húzni egy telet…

Éppen ezért, akinek van otthon megunt, vagy bizonyos okok miatt már nem használt, de jó állapotú ruhái, esetleg játékai, az kérem, hogy vegye fel velem a kapcsolatot! Ígérem, minden egyes darabot személyesen viszek be a miskolci Szentpéteri kapu kórház onkológiai gyermekosztályára és osztom szét a családok között!

Tovább olvasom

Vigyél véghez egy napi jótettet azaz tégy jót!

Amikor még a liftre gyűjtöttem, Kata által belecsöppentem egy új világba, aminek Napi Jótett a neve. De nem erről szeretnék írni.

Hanem arról a három emberről, akik jelenleg is meghatározzák a Tégy Jót!® Életét. Ő Marianna, Viki és Anett. Marianna életébe elég vicces módon kerültem. Történt ugyanis, hogy egy Szilvia nevű kislánynak gyűjtött laptopra. Vagyis felajánlásokat várt, már nem emlékszem annyira pontosan, de nem is ez a lényeg. Marianna már azelőtt is írt hozzászólást a lift gyűjtésemhez az Alapítvány profiljáról, de nem tudtam, hogy ki van mögötte. Aztán, mikor bejelöltem Mariannt Facebookon, és ő visszaigazolt, beszélgetni kezdtünk. Azt hittem, hogy Szilvi az ő lánya, aki épp daganatos beteg. Az éteren keresztül nem láthattam az arckifejezését, de gondolom nézhetett nagyot, és magában gondolhatta, hogy „na ő is hajó akart lenni, de aztán nem komplett.” 😀 Aztán persze a kezdeti félreértést hamar tisztáztuk és kiderült, hogy az alapítvány profilja mögül is ő írt nekem.

Nem tudom, miért így történt, de Mariannal hamar egymásra találtunk. Meséltem neki a Napi Jótettről, amire végül ki is került Szilvi. Aztán beszélgettünk, beszélgettünk, és beszélgettünk. Mesélt a kezelésekről, szigorú higiénés szabályokról, engem pedig valamiért nem rázott meg a dolog annyira, egyszerűen tudomásul vettem, hogy „ez van.” Nyilván, volt, ami megrendített egy pillanatra, de hamar túl lendültem rajta.

A N.J.-re aztán nagyon sok gyermeket hozott. Mariann is meglátta benne a fantáziát. Gondolom titkon már kacérkodott a gondolattal, hogy egy ilyen oldal milyen jó lenne az alapítványnak is. Nem tudom, csak ismerve a munkásságát, egy erős tipp. Mivel azonban még nem volt meg a liftem és a gyűjtés is megállt, elkezdtünk agyalni, hogy esetleg egy jótékonysági koncert sokat nyomhatna a dolgon. Főleg, hogy Katának személyes kontaktja volt az egyik X-Faktoros indulóval, ez kivitelezhető is lett volna. Mariann Vikihez irányított, aki nagyon sokat segített tanácsokkal, hova forduljak, mi kell hozzá, stb.

Az, hogy végül miért nem lett a koncertből semmi, más kérdés. Ennek így kellett lennie.

Aztán amikor megcsináltam a Tégy Jót!®-ot, Mariannától akkora támogatást kaptam, hogy azt míg élek, nem felejtem el. Az Alapítvány által kialakított közösség, hirtelen az én közösségemmé is vált, ami azért volt jó, mert egy emberként biztattak és támogattak (Mariannával az élen), hogy merjem létrehozni a Tégy Jót!®-ot.

Az elmúlt 3 év alatt rengeteget változott a személyiségem is, amit ennek a hivatásnak köszönhetek. Kicsit talán túlzok, de úgy érzem, hogy a Tégy Jót!® által váltam igazából felnőtté, tanultam meg a felelősséget. Arra is rájöttem, hogy az én állapotom is csak a létra egyik foka. Hiszen vannak tőlem sokkal rosszabb állapotban lévők is, akik gépekre kötve harcolnak az életben maradásért. Persze, mindenki tudja, hogy sok beteg ember él ebben az országban is, akikről hall, vagy olvas valamit, de teljesen más „élmény” köztük lenni és látni a küzdelmüket, mint megnézni egy másfél perces riportot, vagy elolvasni egy féloldalas cikket róluk.

Hivatás, mert nem csak munkaidőben csinálom, hanem életformámmá vált. Három év alatt megéltem sok hullámvölgyet, kaptam dicséretet és hátba szúrást is, de nem számít, mert minden eset tanít valamire.

Nyilván én is követtem már el hibákat, amiből nem jöttem ki jól, és meg is kaptam a szidalmat, de az is megtanított arra, hogy mi az, ami felé nem jó ötlet elmozdulni.

Tovább olvasom

Egyszer lenn, egyszer fenn – II. rész

Amikor a nyilvánosság felé fordultam, nagyon szkeptikusok voltunk. Nem gondoltam, hogy lesz majd, aki segít, és majd pont nekem. Hiszen ki lennék én, hogy megérdemeljem bárki segítségét? – kérdeztem magamtól? Aztán persze jöttek az adományok, kisebb-nagyobb összegek, és megmondom őszintén: fogalmam se volt, hogy sírjak, vagy nevessek. Még akkor is szkeptikus voltam, amikor Szabó Zsóka meglátogatott az Ózdi Városi Televíziótól. Nem hittem abban, hogy a liftből lehet valami. Sümeghi Mátyás – a lift viszonteladója – persze biztatott, mi több, az olasz gyártótól is kicsikart egy csomó kedvezményt, de még akkor sem hittem. Csak akkor kezdtem reménykedni, amikor Horváth Fruzsi és Kiss Kata betoppant az életembe. Fruzsi teljes katarzisban hívta fel Katát, hogy vagyok én és liftre gyűjtök. Szegény Kata, hirtelen követni se tudta, miről beszél, de mikor összeállt a kép neki is, akkor persze örömmel állt mellém.

Akkor egy hét alatt Kata segítségével több, mint 600 ezer Ft gyűlt össze, ami végre kezdte elhitetni velem: talán van remény és meglesz az a lift.

Kata. Ő egy olyan ember, aki a liftre gyűjtés ideje alatt folyamatosan biztatott, Mindig azt akarta, hogy akár hitelre is, de rendeljem meg, hogy minél hamarabb mehessek végre. Persze, Sümeghi úr ajánlotta fel a kamatmentes hitelt a liftre, hogy majd törlesztem a maradékot, ahogy tudom, én ebbe nem csak, hogy nem mertem, de nem is akartam belemenni.

Amikor aztán 2012-ben megtörtént a csoda, és egy másik cégtől megkaptam ugyanazt a liftet, amit Sümeghitől kaptam volna, cirka 1,33 millió Ft fejében, egyszerre nevettem és sírtam. Nem hittem, hogy sikerülni fog, mégis sikerült.

Akkor azt hittem, hogy csak annyi történt, hogy véget ért a rémálom. Arra azonban nem gondoltam, hogy valaminek a kezdete lesz.

A lift felszerelése után alig egy hónappal megfordult velem a világ, s a segítettből segítő lett. Megszületett a Tégy Jót!®.

Tovább olvasom

Egyszer lenn, egyszer fenn – I. rész

Amikor szembesültem azzal, hogy szüleim sem fiatalodnak már, hanem, ahogy mennek bele a korba, úgy lesz egyre több egészségügyi problémájuk, az nagyon rossz volt. Újra előjöttek bennem azok a kérdések, amik 3-4 éves koromban foglalkoztattak. Nagyon kilátástalannak éreztem az egész életemet. Úgy láttam magam, mintha rab lennék, s ebből minden áron ki akartam törni. Azonban a tehetetlenség érzése az iszap effektust idézte elő, és ez így ment ördögi kör formájában. Éjszakákon keresztül forgolódtam, és liftező gyomorral küzdöttem. Reggel aztán úgy keltem, mint aki keményen átdolgozta az egész éjszakát. A legfőbb probléma az volt, hogy hiába volt jó idő, nem tudtak levinni az utcára, csak két-három hetente egyszer (télen ettől is ritkábban). Hiszen apu térdét kétszer műtötték, örült, ha itthon fel bírt emelni, anyunál pedig gerincsérvet találtak, na meg persze ő se nagyon bír(t) már… Viszont ez egy bezártság érzetet idézett bennem elő. Utáltam is magam, hogy mekkora önző vagyok, hogy csak magamra gondolok, de aztán a következő pillanatban újra elkapott a fájdalom és reménytelenség. Mint a viharos tenger, úgy hullámzott bennem ez a két érzés.

Anyu persze tudott a problémáról, de a tehetetlenség benne is ott volt. Egyszer aztán azt mondta, hogyha lenne valaki, aki levinne a lépcsőn hetente egyszer legalább, nem lenne gond.

Volt is egy barátunk, aki bevállalta a dolgot, de rettentően félt, hogy esetleg nem úgy fog meg vagy ilyesmi és fájdalmat okoz nekem, így ezt inkább annyira nem is erőltettük.

Viszont anyu mondata arra jó volt, hogy meglássam a fényt az alagút végén és így jött az a bizonyos korlátlift ötlete, aminek a kinyomozásában Orosz Hajnalka barátnőm segédkezett.

Rokonoktól, és ismerősöktől is kaptam hideget-meleget. Teljesen logikátlannak találták azt, hogy egy társasház lépcsőjére egy ilyen szerkezetet szereltessek, ami ráadásul Ft-ban eléri egy alsó kategóriás autó felső határát. Mindenki csak azt látta megoldásnak, ha elköltözöm abból a házból, ahol felnőttem, s melynek falai több kötetnyi könyvre valót tudnának mesélni. Ez az otthonom. Egy kertes házat, sem én, sem a családom többi tagja nem tudnánk elképzelni otthonunkként.

Tovább olvasom

Álmok és célok

Ez nem egy könnyed téma. Sokáig éltem úgy, hogy nem voltak álmaim és céljaim. Minden nap felkeltem, beültem a számítógép elé és már-már azt hittem, ennyi az élet. Vagyis, nekem ennyi jutott. Persze sok mindent megtanultam önerőből a számítógépen, mindenféle iskola nélkül, mert időm annyi volt, mint a tenger.

Ezt a barátok, ismerősök persze értékelték és dicsértek a tudásomért. Nem egy olyan eset volt, hogy telefonon keresztül segítettem életet lehelni a nem induló, csak össze-vissza csipogó jelzést küldő gépbe. A legtöbben azonnal hozzám fordultak, ha számítógép vásárlás előtt vagy után álltak. Én voltam az is, aki egy üres gépbe életet lehelt. Aki ismert, tudta, nem ismerem azt a szót, hogy lehetetlen. Volt, hogy napokon keresztül szenvedtem egy-egy pácienssel, míg küzdelmemet siker nem koronázta. Aztán felmerült bennem a kérdés: valóban ennyi a hasznom összesen? Akarva-akaratlanul felvettem egy rendszergazdai „hivatást“, amit természetesen önkéntes alapon csináltam. De rájöttem, ez messze van az álmok valóra váltásától.

Sokszor látom, hogy ömlenek a motivációs idézetek, ami mind szép és jó… Csak nekem nem mondanak semmit. Sokáig azt hittem, nincsenek álmaim. Éltem napról-napra. A hétfőm ugyanolyan volt, mint a szombat vagy a vasárnap. Amikor rájöttem, hogy a családom is egyre nehezebben bír ellátni, beláttam, muszáj változtatnom, különben tönkremegyek a monotonitásba, a korlátaimba és a bezártságba. Eljött a nap tehát, hogy megérettem a változtatásra.

Nem könnyű ám azt sem elfogadni, hogy egyedül nem megy, ez is ébreszt bennünk egy kudarc érzetet. Viszont ma már tudom, hogy nem az a kudarc, hogy segítséget kérünk másoktól, hanem az, hogyha nem, miközben a lehetetlent egyedül próbáljuk megtenni, amibe aztán tényleg belerokkanunk testileg-lelkileg.

Tovább olvasom

Barátok

Amikor kicsi voltam, nem voltak olyan barátaim, akikkel együtt lóghattam. Volt ugyan egy-két unokaöcsém, akik néha meglátogattak és együtt játszottunk, de ahogy nőttünk, az is alábbhagyott. Érthető, ők élték az ép emberek életét: haverok, buli, csajok. Nekem viszont ebből a szempontból semmi sem jutott. Volt egy öregecske, megsárgult Commodore 64 gépem, kazettás magnóval, ami mellett éltem az életemet. Szegény tévénket ki is nyírtam vele: képcsöves lett. 🙂

Aztán én is felnőttem, de barátaim nem voltak. Úgy éreztem, esélyem sincs barátokat találni. Ám egy napon megváltozott minden. Megismertem Csima Adriennt. 2008. december 8. Sosem fogom ezt a napot elfelejteni. Viccből mai napig szoktam neki mondani, hogy őt a Mikulás hozta nekem, csak kicsit berúghatott, mert késett két napot a szállítmánnyal.

Adri egy igaz barát, sőt ennél is több. Hét év alatt sosem volt egy hangos szó sem közöttünk. Ő nem a sérült, „fogyis” embert látja bennem, hanem a barátot, aki jóban-rosszban kitart mellette. Aki, ha kell, biztatja, megdicséri, vagy épp leszidja. Ő ugyanezt a szerepet tölti be az én életemben.

Sokszor mondják, hogy nem létezik fiú-lány barátság. Cáfolom. Ő az az ember, akiért bármikor tűzbe mennék. Az életem is rá merném bízni, mert tudom, sosem tenne velem olyat, amivel fájdalmat okozna. Nem hittem, hogy egy ép ember át tudja érezni azt, amin egy hozzám hasonló fogyatékkal élő átmegy, de Adri ebben is más.

Kívánok mindenkinek egy „Csima Adrienn”-t.

Tovább olvasom