Amikor nekiveselkedtem e pár sorocska megírásának, fogalmam sem volt róla, hogyan szedem a gondolataimat egy csokorba. Nem könnyű, ha se eleje, se vége. A fejemben csak úgy cikáztak a szavak egymásra nem találva, mint ahogyan a vihar emelgeti a könnyű ruhadarabot a szárítón és az nem találja a helyét. Ha erre a különleges napra gondolok, a szívem és a lényem mosolyog. Végre értékes embernek éreztem magam, a társadalom hasznos tagjának.

Karcsit és magát a Tégy jót alapítványt már érintőlegesen ismertem, nagyjából tisztában voltam vele, hogy miről szól az egész. Ám egy nagy beszélgetést követően én is magamba szálltam rendesen. Munkám során látogattam el a családhoz, ami kötelező jellegű volt. Egy órát töltöttem itt, de elmondhatatlanul feltöltődtem. Eszembe jutottak a régi álmaim. Karcsi minden téren motiváló erővel bír, hiszen egyedül koordinálja az alapítványt és megannyi jótékonysági eseményben részt vesz.

Egy februári estén jött a felkérés. Karcsi:
– Szia Niki! Itt vagy?
– Szia! Igen. – válaszoltam fáradtan
Hallottam róla már, de a meglepetés csak ezután ért. Van-e kedvem résztvevőként jelen lenni a kislányommal, mondjuk, mint szereplők? Először majdnem leültem, hiszen ekkora felkérést még nem kaptam sohasem. Gondolkodás nélkül igent mondtam. Amikor úgy segíthetünk másoknak, hogy közben jól érezzük magunkat és új embereket ismerünk meg, az csodálatos érzés.

Időközben sajnos a koronavírus járvány söpört végig a világban, ezért halasztani kellett az eseményt, viszont a baj elmúltával hamar összejöttünk és egy szuper kis csapatot alkottunk. Igaz, hogy én eléggé meg voltam illetődve, mert rengeteg volt az új ember, de bátran mondhatom, illetve írhatom, hogy kivétel nélkül mind remek emberek, akikkel öröm volt megismerkedni. Nagy beszélgetések kerekedtek a forgatást megelőzően és utána is. Volt igazi sminkesünk, és fodrászunk is, igazi szuper hajkoronát és sminket kaptunk, ajándékkal. Valamint sminktippeket is. Éhezni sem kellett, hiszen mindenki kapott pizzát, a gyerekek pedig gyerekmenüt. Két pofára ettük a finomabbnál finomabb falatokat, s kellemesen elfáradtunk. Köszönettel tartozom Karcsinak. Egy új perspektívájából ismerhettem meg az életet.

Hogy pontosan mit is forgattunk? Kik voltak a szereplők? Még jelentkezem. Ne feledjétek: Az élet szép, csak megfelelő nézőpontból kell rá tekinteni.

Maradok Tisztelettel:
Bató Nikoletta

Kedves Anyuka, aki fogyatékos gyermeket nevelsz!

Gondolom, ma úgy érzed, láthatatlan vagy. Úgy tűnik, mintha senki sem tudná igazán, hogy telnek a napjaid.

Tudom, mert én is így élek. Szeretném, ha tudnád, hogy én látlak.

Látlak, ahogy terápiára rohangálsz a kicsivel akkor, amikor a barátaid sportversenyekre sietnek a gyerekeikkel.

Látlak, ahogy próbálsz kimenekülni a beszélgetésből, amikor a barátaid fényes eredményekkel és osztályzatokkal dicsekednek.

Látlak, ahogy folyamatosan zsonglőrködsz a találkozók, vizsgálatok időpontjaival.

Látlak, ahogy órákon át ülsz a számítógép előtt és az után kutatsz, hogy mire lenne szüksége gyermekednek.

Látlak, ahogy alázatosan figyeled, hogy más emberek piti problémák miatt nyafognak.

Látlak, ahogy darabokra hullasz, de mégis elmész a világ végére is a családodért.

Látlak, ahogy olyan erőket mozdítasz meg magadban, melyekről álmodban sem hitted volna, hogy léteznek.

Látom, milyen nagyra becsülöd az összes tanárt, terapeutát, ápolót és orvost, aki veled együtt tesz a gyermekedért.

Látom, milyen korán kelsz reggel, hogy mindent elölről kezdj és elvégezd a feladataid egy szokásos, kaotikus éjszaka után.

Látlak, amikor annyira kétségbeesetten kapaszkodsz egy-egy utolsó szalmaszálba is.

Tudom, hogy láthatatlannak érzed magad, mintha senki nem venne észre. De szeretném, ha tudnád, hogy én észreveszlek.

Látom, milyen fáradhatatlanul nyomulsz előre.

Látom, hogy minden tőled telhetőt megteszel és minden döntést aszerint hozol meg, hogy a lehető legjobb törődést biztosítsd gyermeked számára otthon, az iskolában, a terápián és az orvosnál.

Nagyon fontos, amit teszel nap, mint nap. És megéri.

Azokon a napokon, amikor azon gondolkozol, hogy vajon tudod-e ezt folytatni a következő percben is, szeretném, ha tudnád, hogy látlak.

Szeretném, ha tudnád: szép vagy.

Szeretném, ha tudnád: minden, amit teszel, meg fog térülni.

Szeretném, ha tudnád: nem vagy egyedül.

Szeretném, ha tudnád: a szeretet az, ami a leginkább számít, ebben pedig verhetetlen vagy.

És azokon a napokon, amikor áttöréseket értek el, azokban az időkben, amikor a kemény munkád szép lassan meghozza gyümölcsét, amikor sikereitek vannak, akkor is látlak, és nagyon büszke vagyok rád.

Bármilyen nap is van most, tudd, hogy mennyire értékes vagy. Jó ember vagy. És én látlak.

Ha sérült gyermek érkezik a családba, mindig meghal valaki. Először elenyészik az a kisgyerek, akit vártunk – az egészséges, rosszcsont kisfiú, akit ötévesen úgy kell lekönyörögni a háztetőről vagy a szőke, loknis kislány akinek kétéves korában már több cipője lesz mint az apjának egész életében.

Aztán meghalnak a szülők. Amikor a fiam megszületett, elenyészett az az ember aki voltam. Emlékszem, hogy kihívtak megcsászározott feleségem mellől, hogy nagyon-nagy a baj. A fiam egy tálcán (pont olyanon, amit két héttel azelőtt vettünk az IKEA-ban) feküdt, csövek lógtak ki belőle mindenhonnan. A gyerekorvos halál sápadt volt, és volt ott egy másik doki is – sajnos nem tudom ki – mondott valamit, de nem tudom felidézni. Arra emlékszem csak, hogy azt mondták – ha kérdezi a felesége, nem mondja meg neki, hogy baj van. Találjon ki valamit! Én visszatámolyogtam a műtőbe, és azt mondta, hogy “Most már minden oké”.

Azt hiszem az volt a pillanat, amikor meghaltam. Se azelőtt, se azután nem hazudtam a feleségemnek.
Amire aztán emlékszem, hogy a mentőben ülök, a fiam inkubátora mellett, és sírok mint egy kislány. A fényképünk ott van az inkubátor falára ragasztva, ha a fiam kinyitja a szemét, mi legyünk az első, akiket meglát. (Később megtudtam, hogy a Cerny-alapítvány mentősei készítették a fotót. Sosem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam nekik megköszönni.).

Jártam elég szar helyeken a légióban, huszonévesen, volt 1-2 olyan helyzet, amibe semmi pénzért nem mennék vissza. Viszont amit a PIC osztályon várakozva éltem át – azt nem hiszem, hogy ép elmével meg lehet úszni. Valami olyan hideg, sötét érzés volt, ami talán ahhoz hasonlítható, amikor majd az utolsó csillag is ki fog húnyni, az utolsó hidrogén atom is el fog szivárogni a fekete lyukakon keresztül az univerzumunkból, és a nagy fekete, hideg, semmi marad. Amikor minden pillanatban fel akarsz ébredni, de nem tudsz. Amikor megszűnik minden jó, és szép amit átéltél, és csak az üresség marad. Azt hiszem akkor felejtettem el félni és tanultam meg félteni.
Aztán kijött egy fiatal nővér, egy pohár vízzel és azt mondta, mostmár bemehetek hozzá. Késő este volt – mindenhol apró testek feküdtek üvegbúrák alatt. Bemosakodtam, és odamehettem a kisfiamhoz.
– Hűtjük – magyarázta az orvos – Ez egy új eljárás, hogy ne károsodjon tovább az idegrendszere. A következő 36 óra kritikus lesz, mert fertőzött magzatvizet is nyelt, amit le kellett szívni a tüdejéből.

Aztán meghalt a családom. Anyám, apám, anyósomék, sógoromék. Ők megengedhették maguknak azt a luxust, hogy nem támadnak fel, nem születnek újjá. Szépen bezárkóztak a maguk kis világába, ahonnan felénk még egy aprócska ablak sincs. A kisfiam, akinek részlegesen le vannak bénulva a végtagjai, négy éves születésnapjára egy távirányítós autót kapott tőlük. Hát, kurvára köszönjük, majd mi is elajándékozzuk. Ahogy ti is.

Anyósomat felhívtuk, amikor megszületett a kisfiam, és elmondtuk neki, hogy nagy baj van – azt válaszolta „Nem baj, az a fő, hogy egészséges“. Nem, nem az – de mindegy. Nem várhatjuk el a családtól, hogy megértse a problémáinkat. Hamarosan rájöttünk arra, hogy senkitől sem várhatjuk el.

A hívők sokra tartják Jézust, aki napokig szenvedett a kereszten, majd meghalt. (Mondjuk után feltámasztotta apuka, úgyhogy olyan sokat nem vesztett – legfeljebb egy hosszú hétvégét). Akinek sérült gyereke van, az minden nap a kereszten van, és minden éjszaka meghal. (HA van ideje rá). Másnap reggel pedig mindig megszületik újra-újra és újra.

Hős az, aki hősnek gondolja magát. Én úgy gondolom, hogy feleségemmel együtt hősök vagyunk. Nem érdekel, ha valaki nem így látja – én tudom. Mások véleménye pedig már régóta nem érdekel.
És aki sérült gyereket, vagy valamelyik sérült szerették ápolja otthon: mind hős, és szent is egyben. Szent, mert az életét egyik pillanatról a másikra odaadta egy másik emberért és nem egyszer – minden nap megteszi. Hogy szentekké csak halála után avatnak valakit? Hát igen, mi már sokszor meghaltunk. Minden egyes éjszaka, amikor elalszunk és arról álmodunk, hogy a gyerekünk egyszer egészséges lesz.

Dühös Max

Forrás: Facebook