Amikor az életünk teljesen átlagos, mondhatni éljük a szürke hétköznapokat sokan nem is sejtik mekkora kincs van a kezükben. Ha egészség van, minden van. Régebben én sem gondoltam volna… Egy átlagos szürke nap megváltás számunkra.
Mióta Levivel fejlesztésekre és terápiákra járunk, ami immár három és fél éve tart, azóta rengeteg hasonló, vagy rosszabb helyzetben lévő szülőkkel és gyermekeikkel ismerkedtünk meg. Van köztünk valami megmagyarázhatatlan kapocs. Ők tudják, amit mi, ők benne vannak nyakig és megértenek minket. Nem csak a semmibe beszélnek, hanem tudják mi a dörgés. Egy terápiás hét alkalmával akár éjszakába nyúlóan tudok beszélgetni velük, tudjuk egymást segíteni, tanácsokat adni, esetlegesen ki is beszéljük a problémáinkat. Ehhez nem kell hosszú távú ismeretség, mert ők pontosan ebben a mókuskerékben forognak, mint én. Jó érzés velük lenni és általában mindenkivel megtalálom a közös hangot. A gyerekeink ugyanúgy. Ez a láthatatlan kapocs ott van. Ha nem is beszélünk, vagy először találkozunk mondjuk az utcán sérült gyermekes szülőkkel, elég ha összenézünk vagy köszönünk, az a bizonyos tekintet köztünk egyfajta köteléket képez. Megértést, együttműködést, egymás segítését… Ezek jellemzőek ránk, speckós szülőkre és egymás közötti viszonyunkra. Mikor szembesültem vele, hogy nagyon sokan vagyunk, sőt rengetegen, előtte meg sem fordult a fejemben, hogy ezek a szülők hordoznak a lelkükben valami pluszt. Valamit ami felülír minden tiszteletet. Mélyen a szemükben látom a fájdalmat, az aggódást, ami bennem is jelen van. Nagyon sok sorstárs barátra leltem ez idő alatt és hálás vagyok a sorsnak, hogy az utamba sodorta őket, mert nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen fantasztikus barátaim, ismerőseim vannak, akik nap, mint nap megküzdenek a gyermekeik életéért. Csodálatra méltóak egytől egyig. A szememben ők is igazi hősök, mert erejükön felül teljesítenek minden egyes napon, akár a kis drágáink. Mondhatni mi mindannyian egy család vagyunk, egy nagy család, akik összetartanak a bajban. Vannak persze olyan szülők is, akik elzárkóznak és nem nagyon nyílnak meg felénk, de őket is teljesen megértem, hiszen nem tudni pontosan mekkora terhet cipelnek, vagy éppen egy rosszabb, lelkileg nehezebb időszakon mennek keresztül. Egy kívülállónak mi speckós szülők furcsának, néha bolondnak és különcnek tűnhetünk, de higgyétek el, hogy mi is olyanok vagyunk, mint bárki más, csak éppen az élet nehezebb feladatot rótt ránk, amit nem könnyű véghez vinni. Sokan mondják, hogy ők ezt nem tudnák csinálni… Dehogyisnem. Mindenki tudná, akinek a gyermeke a mindene. Ugyanígy, vagy még jobban. Persze sajnos akadnak kivételek is. Nem vagyunk egyformák, mindenki máshogy dolgozza fel a saját problémáit. Nekünk is van rengeteg, de úgy élünk meg minden napot, hogy arra boldog emlékként tekintsünk majd vissza és ahol tudunk másoknak is segítünk.
Olyan könnyen képzeljük, hogy a másik ért minket.
Sok fogyatékossággal élőnek van családja, munkája, jogsija, stb…
Társadalomban élnek, de a mindennapokban gyakran találkoznak számukra érthetetlen dolgokkal, csak jól tudják ezt leplezni. Azt sugározzák kifelé, hogy minden oké, de nem lehet látni a páncéljuk alatti sebezhetőséget.
Leave a Reply