Walker-Warburggal az élet

Levente életében meghatározó szerepe van az időjárásnak, hiszen a korántsem normális életünket ez is befolyásolja. Nagyon is. Ősszel és tavasszal a rengeteg frontot és változatos időt nagyon megérzi és olyankor sokkal fáradékonyabb, illetve a kedve sem mindig felhőtlen. Ezeken a napokon esélytelen a napirendünket bármilyen formában is felrúgni, azaz maradunk otthon és nincsen plusz program. Hisztik tömkelege és matricaként anyára tapadva telnek ezek az órák. Télen mivel Levi ugye nem jár és ilyenkor általában babakocsival közlekedünk, sokkal több réteg ruha kell rá, hiszen nem mozog és más a hőérzete, mint nekem aki tolja a kocsit és mozog. Mondanom sem kell, hogy utál, sőt ki nem állhat öltözködni. Sapkát, kesztyűt és sálat is sírás közepette vesszük fel. A kabát felvétele az utóbbi időben azért jó irányba változott, azt már sírás nélkül is felveszi. Aztán ott van a nyálzás, Levente állandóan nyálkendőt kell, hogy hordjon mivel nem nyeli le a nyálát sajnos. Télen nem győzöm neki cserélni egy-egy séta alkalmával, hiszen ilyenkor nagy eséllyel megfázhat emiatt. Szóval a téli hónapok eléggé macerásak számunkra, melyet a tavalyi év tele igenis bizonyít a sok betegséggel ötvözve.

Szeptembertől decemberig összesen nyolc hét betegséggel telt itthon. Hát ez elég sok. Szedjük a vitaminokat és esszük naponta a mézet és már mindent is csinálunk a megelőzés végett és mégis könnyen megbetegszik. Mivel mászik és a keze állandóan a szájában van, mikor örül valaminek valószínűleg könnyen beviszi a különböző kórokozókat sajnos. Ezt kivédeni teljesen nem lehet. Számunkra a nyári évszak a legkedvezőbb mindenféle téren. Rengeteg programot csinálunk olyankor. Nem telik el fél óra az öltöztetéssel, nem kell aggódnom megfázik-e, elég-e a ruha, ami rajta van, tudunk sétálni kerettel akár hosszabb távon is. Játszótér és kisebb természetbeli túrák, strand vagy vízközeli programok. Ez mind láthatóan jó hatással vannak Levikémre. Ilyenkor sokkal nyitottabb és boldogabb is, mint a bezárt téli hónapok alatt. Én ugyanígy érzem. Már sok az otthonlét. Szeretünk kiszabadulni. Elszabadulni. Szabadnak lenni, a szürke hétköznapokból kiszakadni. Ilyenkor megnyílik számunkra a világ és az élet szépségét, apró örömeit jobban tudjuk élvezni. Levente napról- napra ügyesebb, okosabb, egyre jobban tudja élvezni a máskor nehéznek és bonyolultnak vélt helyzeteket is.

Itt a tavasz, sétára fel, mi ketten megyünk a cél felé és soha nem adjuk fel!
Megint sok új és izgalmas dolog vár ránk és mi vállaljuk minden kockázatát, hiszen egyszer élünk és most éljünk igazán!

Levente életében az egyik meghatározó szerepe a zenének és a hangszereknek van. Míg a pocakomban volt is rengeteg zenét hallgattam vele és olyannyira imádja, hogy a mai napig kitölti a délután egy részét. Mindenféle zenét hallgat, vannak persze kedvencei és most nem a gyerekzenékre gondolok, persze azokat is csípi, hanem mondjuk klasszikusokra, jazzre, rockra és még rengeteg stílusban megtalálja a számára kedvenc dalokat. Az első hangszere egy baba szintetizátor volt, aztán jött a zongora. Illetve nem is egy, lett neki tizennégy, igen jól olvastátok, tizennégy zongorája, ami mind különböző. Köszönhető a barátok és a család kreativitásának. 🙂
Mondván hadd nyírja ki anya idegeit… 🙂

Aztán jött a dob, gitár, cintányér, xilofon, furulya, szájharmonika, tangoharmonika gyerek változata, mini handpan… sorolhatnám. Ezek mind megtalálhatóak az egyik dobozában és nagyon nagy szeretettel és jókedvvel használja őket, persze nem mindegyiket tudja és azt hozza oda, hogy én játsszak neki valamit. Mondanom sem kell, hogy a tudásom ehhez közel a nullához így megfogadtam, ha befejezem a sulit meg akarok tanulni játszani valami hangszeren, hiszen milyen boldog lenne a kis drágám, ha tudnék mást is játszani neki a boci, boci tarkán kívül. 🙂

A zene megnyugtatja, teljesen átszellemül és mintha egy másik dimenzióban lenne. Egyszerűen imádja. A városban mikor sétálunk és lát egy utcazenészt, ott tuti meg kell állni és percekig hallgatni, mert különben óriási hiszti kerekedik. Imádja a gitárt hallgatni és a dorombot. Rendesen Youtube listája van neki a rajongásig hallgatott dalokból és az autóban is az kell, hogy szóljon.

Erőssége a zene. Úgy vélem ezen a pályán kell őt elindítani, hiszen kiváló ritmusérzéke van a pedagógusok szerint is. Azon vagyok, hogy javítsam a finommotorikáját és később, ha sikerülne rendeltetés-szerűen játszani bármely hangszeren, az maga lenne a boldogság számára. Látom, hogy annyira akarja…

Nincs olyan napunk, hogy ne hallgatnánk zenét. A stílus mindegy, nála vannak korszakok, éppen milyet kedvel, de egy biztos: a zenének gyógyító ereje van!
Teljesen kihat a pici lelkére, nyugalmat és örömöt ad számára.
„Biztos vagyok benne, hogy zenész leszel kisfiam!”

Levi születése óta, lassan öt éve mindösszesen kétszer voltam moziban és háromszor úgymond kikapcsolódni, bulizni. Az öt évre leosztva nem túl sok, ugye?! Vágyom is rá, meg nem is. Érdekes dolgok ezek. Levi számomra olyan, mint a levegő. Nélküle menni bárhová is nekem nem önfeledt kikapcsolódás. Hiányérzetem van és állandóan rá gondolok. Normális ez? Szerintem nem, de őszintén bevallom és vállalom, hogy ez van.

Mindkét mozis alkalomkor anyu vigyázott rá, tudtam jó kezekben van, mégsem sikerült teljesen elvonatkoztatnom tőle. Aggódtam miatta és úgy tudnám jellemezni, amit akkor éreztem, mintha hiányzott volna az egyik karom. Babakocsi nélkül menni is furcsa érzés volt: nem mondom, hogy rosszul éreztem magam, mert nem, de mégis csak rá tudtam gondolni. Fél óránként írogattam üzenet, hogy minden rendben van-e, eszik-e, iszik-e, nem szomorú-e, stb… Túl aggódtam.

Pedig tényleg csak pár óra volt nélküle. Szorított a mellkasom, mintha alig kapnék levegőt. A filmek jók voltak, a társaság is, egyiket húgommal néztem, másikat barátommal. Önfeledt szórakozásnak nem mondanám, de valahol mégis jól esett, úgymond kikapcsolni még ha nem is ment elsőre teljesen. Mikor haza értem, magamhoz öleltem Leventét és az volt bennem, hogy nekem ez még egyszer nem megy. Normális ez?! Nem. Tudom, hogy nem.

Levit tavaly hagytam először apuéknál egy éjszakára, mikor öcsém szülinapja volt. Igaz akkor is falun belül maradtunk, így nem volt annyira para, és tudtam jó helyen van. Aztán mikor elhatározták a hátam mögött összebeszélve, hogy elvisznek bulizni! Örültem nagyon neki, hiszen már azt sem tudom, hogy kell… Mit vegyek fel? Vajon hová megyünk? Remélem nem messzire, mert ha bármi van Levihez tudjak menni. Tele aggodalommal, mégis jól éreztem magam mindkét este. Levi biztonságban, én tesóimmal és barátokkal szórakozok. Rám fér. Kiengedni a gőzt. Jó volt és örök emlék marad. Köszönöm nekik, hogy kimozdítottak!
Feltöltött.
Az aggodalom és hiányérzet viszont végig ott voltak velem, bennem. Ez ellen nem tudok tenni. Akartam, de nem ment. Borzasztóan hiányzott. Állandóan vele és nulla- huszonnégyben mellette és mégis megőrülök, ha nincs a közelemben. Normális ez?! Továbbra sem.

A harmadik alkalommal szintén apuék vigyáztak Levikémre, amikor is a piknikje volt aznap este. Nekem osztálytalálkozóm volt. Nagyon szuperül éreztem magam és jó volt feleleveníteni a régi szép időket. Jó volt látni és hallgatni a többieket. Mindenkinek megvan a maga sorsa, életútja, megyek, csinálom. Feladatom van. Nem is akármilyen… Az elsők között voltam, aki eljött a találkozóról, hiszen minden éjfélkor be kell adnom neki az epilepszia gyógyszert és már sprinteltem is haza apuékhoz a kis drágámhoz. Mily meglepő?! Hozzá bújtam és az a nyugodtság és béke, amit akkor éreztem az leírhatatlan. Hiába minden erőfeszítés. Hiába minden küzdelem az ellen, hogy nélküle magamra kellene koncentrálni. Valahogy nem jön össze. Nem megy. Mi egyek vagyunk. Ő nélkülem és én nélküle, olyan nem létezik. Normális ez? Nem. Vagy igen? Mindenki döntse el maga. Egyet tudok, számomra ő a levegő, az élet! Nélküle minden sivár és szürke.

Mindenkinek vannak az életében akadályok, amiket le kell küzdeni! A mi esetünkben elég sok ilyen akadály van, mondhatni a mindennapi életünkben is. Gondoljunk csak arra a fogalomra, hogy akadálymentesítés. Ez mindenkinek egyértelmű, mit is jelent, mégsem tudjuk sem mi és mások sem önfeledten élvezni ezt a lehetőséget, hiszen sok helyen nincs jelen, vagyis inkább úgy írnám, hogy kevés helyen adott. Eléggé megnehezíti ez azok életét, akik benne vannak nyakig a mozgássérültek világában, lehetünk azok önmagunk, vagy sérültet nevelő szülők is. Rengeteg helyre nem tudunk eljutni emiatt. Pedig a jogunk ugyanúgy megvan hozzá, hiszen mi is teljes értékű emberek vagyunk!

Sajnos nincs kellő figyelem fordítva ezen dolgokra, pedig mennyire jó lenne, ha Levivel villamosra tudnánk szállni, ahol lakunk, de lehetetlen hiszen a régi villamosok közlekednek, ahová feljutni vele enyhén szólva is nehéz, vagy nem tudunk. A városban már más a helyzet: ott alacsony padlósak, így ott nincs vele gond. Bár eljutni oda is, ha mondjuk egy-egy járda nem úgy van kialakítva, hogy ott mozgássérültek is át tudjanak haladni… Például az utcánkban körülbelül tíz centi magas a járdaszegély elég sok helyen, mikor az úton kell áthaladni és még babakocsival is kihívást jelent, de mit tesz egy kerekesszékes?! Főleg, ha egyedül is van. Semmit. Nem tud tovább haladni. Szomorú. Személyautó hiányában mi is meg lennénk lőve. Vannak helyek, ahol erre kimondottan odafigyelnek és ez nekünk nagyon is fontos, hiszen hiába akarunk mi elmenni egy kiállításra vagy állatkertbe vagy tudom is én hova, ha nincs számunkra kialakított mozgástér. Tegnap jártunk neurológiai vizsgálaton és vérvételen Levivel, ahova nyolc hetente megyünk kontrollra és gyógyszerszint, illetve májfunkció ellenőrzésére. Na már most… Nem csak mi, hanem rengeteg mozgássérült jár oda és ha hiszitek, ha nem megszámoltam. Felfelé huszonkettő, lefelé harminchat lépcsőfokot kell vinnem a babakocsit, amiben Levi benne ül, mert hát ugye egyedül vagyok vele. Összesen harminc kiló. Néha egy-egy kedves apuka vagy bácsi odajön és megkérdezi segíthet-e, aminek nagyon örülök, mert nyilván nehéz emelni ennyit, bár tíz alkalomból kétszer van ilyen és nincs más hátra, mint előre… Megyek cipelem és mire oda érek vele, kiköpöm a tüdőm. Már nem bosszankodom rajta, megszoktam, de könyörgöm… Nem az lenne a normális, ha egy ilyen helyen lenne legalább egy lift vagy valami lehetőség?!

Az akadályok alatt, amikkel naponta küzdünk ezeket értem. Amik apró dolgok, de számunkra igenis sokat jelentenének. Nem elég az alap problémával megküzdenünk… Mindennel meg kell! Ha nyáron túrázni vagy kirándulni, esetleg bárhová megyünk kikapcsolódni nekem azzal kell kezdenem, hogy bepötyögöm a telefonba, hogy az adott hely akadálymentes-e, vagy babakocsival megoldható-e a közlekedés. Levi nagyon sokat fejlődött és ügyesen közlekedik kerettel és upseeval is, de még csak rövid távokat, így sok helyre muszáj a babakocsi és már nem is könnyű, mivel majdnem húsz kiló.

Egy szó, mint száz, jó érzés lenne, ha „ránk” is oda figyelnének jobban ilyen téren és nem is hiszitek mennyivel könnyebbé tennék vele az életünket. Akik ezt előtérbe helyezve hoznak létre szálláshelyeket, kirándulóhelyeket és túra útvonalakat, illetve múzeumokat és további kikapcsolódási lehetőségeket, azok előtt kalapom emelem, mert sajnos csekély a számuk, de ők mégis gondolnak ránk. Fontosnak tartottam erről írni, hiszen ez is hozzánk tartozik. Nem mindig csak a pozitív és jó dolgok, nem szeretném, ha a cikkem negatív benyomást keltene, ezt inkább olyan figyelem felhívásnak mondanám. Lehet, hogy harminc emberből huszonöt fel tud menni azon a lépcsőn, de a maradék öt nem. Egyenlőek vagyunk mind, teljesen mindegy, hogy miben vagyunk mások vagy, hogy akadályozottak vagyunk-e vagy sem!
Remélem célt ért a gondolatmenetem. 🙂

„Mi” sérült gyermeket nevelő szülők nagyon jól tudjuk, hogy a kikapcsolódás és akár egy nyaralás vagy utazás azért nem fenékig tejfel, és nem olyan egyszerű, mint ahogy azt sokan elképzelik. Nekünk szülőknek igazából a napi feladatok és rutin ugyanúgy adottak, csak éppen máshol, más környezetben. Így számunkra a teljes és önfeledt kikapcsolódás, pihenés az nincs is. De ha már megyünk valahova akkor azt kimaxoljuk, hogy gyermekünk számára biztosítsuk a jókedvet és örömet. Számomra mindig azaz elsődleges, hogy Levi jól érezze magát és ez általában mindig sikerül is. Rengeteg dolgot szeret csinálni, ami boldoggá teszi, úgymond sok hobbija van.

Ha csak egy játszótérre megyünk, már boldog és imád hintázni, vagy ha egy szökőkút útba esik, akkor ott is el tudunk lenni hosszú perceket, hiszen nagy barna szemével nagyon szereti nézni, ahogy a víz csobog. Egy hozzánk közeli parkban van egy világító szökőkút, ahová nyáron elég sokszor ellátogatunk. Kiveszem a babakocsiból és apró léptekkel haladva kettesben bele sétálunk, aztán felkapom őt és kirohanok vele a vízsugarak alatt. Ezt nagyon élvezi és nagyokat kacagva boldogan múlatjuk az ott töltött időt.

Ha rossz idő van, betegek vagyunk vagy éppen nincs semmi kinti program, Levi otthon hangszereken játszik a maga kis módján, vagy zenét hallgat. Meghatározó szerepet töltenek be ezek az életében és nincs olyan nap, hogy ne zenélnénk valamilyen formában. Legújabb hobbija a festés, imád maszatolni a festékkel és nagyon ügyesen absztrakt műveket alkotva teszi ezt teljesen önállóan. A színválasztást is maga végzi. Lehetőségünkhöz mérten, de rajong a sétálásért, futópadozásért. Hozza a kis cipőjét napjában többszöri alkalommal, hogy ő igenis most menni akar. Akarata és kitartása határtalan ennek a csöpp kis embernek.

Egyszerűen nem tudok vele betelni! Azt gondolom a motorok és autók utáni rajongása öröklött dolog, tőlem. Imád a kormány mögött és minden áldott reggel ovi előtt előre kell vennem a bal egybe, hogy pár percig úgymond „vezethessen” és közben össze-vissza kapcsolgathasson mindent a műszerfalon, ezzel anyának meglepit okozva elinduláskor. 🙂 A nyári motoros nyaralás óta pedig teljesen odáig van a kétkerekűekért is. (Kire ütött ez a gyerek?) Le sem lehet a motorról robbantani Levit. Ha meghallja a hangjukat, már kapja is oda a fejecskéjét és óriási mosollyal és kacajjal méri fel az adott gépet. Levente állatok iránti szeretete kimagasló, hiszen olyan gyengéden, érzéssel fordul feléjük és szeretgeti őket!

Régebben jártunk lovas terápiára amit mindketten nagyon élveztünk, de sajnos mióta Budapesten élünk ez a lehetőség nem nagyon jön szóba, bár nyárra majd próbálunk ez ügyben lépni valamit, mert hiányzik. A kutyusokat nagyon szeretjük és hát van is Levinek egy saját kis ördöge a mi Mázlink, egy 2 éves tacskó fiú, aki épp olyan akaratos és makacs, mint a gazdája. Évente háromszor biztosan ellátogatunk a Tropicariumba, merthogy Levikém egyszerűen odáig meg vissza van az akvárium rejtette csodákért. Nem, nem lesz halunk…

Inkább megyek évente háromszor vele, meg a napköziben egyébként is van akvárium, amit minden nap láthat. Mindent összevetve azért szép számmal akadnak dolgok, amiknek örül a kis drágám. Az én dolgom, hogy boldoggá tegyem és meg is fogom tenni, amíg csak élek és létezem. Engem az éltet, ha őt boldognak látom és én is akkor vagyok boldog!

Az életünkben rendkívül fontos szerepet betöltő személy Levente keresztanyukája és egyben drága barátnőm, Petra. Ő az a személy, aki az eleje óta velünk van és támogat minket igazi keresztszülőhöz méltóan. Sokan léptek ki az életünkből mikor kiderült Levi betegsége, de ő mindig mindenben ott volt. Nemcsak a jóban, hanem akkor is, mikor nagyon rossz dolgok történtek velünk. Soha nem engedte el a kezünket, a pozitív hozzáállásom azt gondolom főként neki köszönhető. Mikor nagyon mély ponton voltam (nem egyszeri alkalom, sőt…) és olyankor nagyon elviselhetetlen vagyok, jött és összekapart szó szerint a padlóról. Bohókás természete, meggyőző érvei és az a szeretet, amit felénk áraszt nem is engedett más választást, minthogy igenis csak előre nézzek, és igenis mindenre van megoldás, nem szabad elhagyni magam. Igazi és őszinte barát, ritka kincs ő nekünk. Levikém rajongásig szereti és a szeretet, ami őket körül öleli, ha együtt vannak, megbonthatatlan, olyankor csak egymásra fókuszálnak és nem létezik egyikőjük számára sem más, csak ők ketten. Azt gondolom ilyen keresztszülő nem minden fán terem. Lehet rá számítani és nem keres kifogásokat, sokkal inkább megoldást az adott problémára, legyen szó bármiről is. Egy talpraesett, igazi emberi értékekkel rendelkező barát és „tündér keresztanya”.

Kellett, hogy róla írjak, hiszen példa értékű számunkra, hogy mellettünk van még mindig és lesz is nagyon sokáig efelől kétségem sincs. Különleges helyet foglal el a szívünkben. Nagyon kevés emberben bízom meg azok után, amin keresztül mentem, mentünk, de benne száz százalékig. Sajnos messze sodorta tőlünk az élet és borzasztóan hiányzik mindkettőnknek, még ha szinte minden nap beszélünk is, de legalább sikerült „beszereznie” Leventének egy csúcsszuper keresztapukát, Gergőt, úgyhogy már megérte. Alig várjuk a találkozókat velük, mikor haza utaznak. Sajnos utóbbi két alkalommal betegség miatt nem került sor rá, bízom benne, most már nem lesz akadály és jól megszeretgethetjük őket.

„Mi olyanok vagyunk, mint a hegyek; két nagy hegy, amely egymás mellett áll a hegyek régi otthonában. És még egy földrengés is kevés lenne ahhoz, hogy elválasszon minket.”

Ezúton szeretnénk megköszönni neki, hogy van nekünk és nagyon, de nagyon szeretjük.

Egyébként Levi szerint ő a világ legjobb második anyukája!
Szerintem is! ❤️

Külön köszönet Petra szüleinek, hiszen ők ugyanúgy mellettünk vannak mindenben és köszönjük nekik, hogy ilyen csodálatos embert neveltek fel!

Levente pici kora óta rendkívül nagy szerepet töltenek be az életünkben és a mindennapjainkban a mesék. Teljesen mindegy milyen formában, könyvből olvasva, TV-n vagy telefonon nézve, a lényeg, hogy el tudjunk veszni a mesék világában és ez sikerül is mindkettőnknek. Persze csak mértékkel. A mesék birodalmában megvan mindannak a lehetősége, hogy mindent, ami a való életben rosszul működik, meg lehet változtatni. Ezt szeretjük bennük.

Én is gyerek tudok maradni egy-egy mese közben és mikor magával ragad az egész történet van, hogy azt szeretném soha ne érjen véget. Boldogan, Levivel együtt, mindenféle problémát kizárva. Ilyenkor teljesen felszabadultan és hosszasan nevetve szeretjük átadni magunkat az éppen aktuális történetnek. Leginkább régi meséket nézünk, amiken én is felnőttem. Nagyon kevés új mesét látott Levi, mert úgy gondolom a régieknek még megvan a varázsa, szereti is őket a kis drágám és ha rossz napja van, vagy beteg, a kedvenc kis történetei mindig mosolyt csalnak az arcára. Jó érzés olykor nem a valóságban lenni, mert sokszor a valóság fájdalmas.

A mese olyan lelki erőt ad, amely szerintem életre szóló nyomokat hagy a lelkünkben. Ha én mesélek Levinek könyvből, annak pedig, bensőséges hangulata van, érzelmi biztonságot adva számára, nyugodt és szeretetteljes légkört biztosítva az én pici életemnek. Mikor olvasok neki, akkor nem csak rám figyel, hanem elmerengve mintha befelé figyelne, mintha elképzelné azt, amit neki mesélek, mintha fantáziaképeket alkotna. A mesék megnyugtatnak minket és egy nehéz, mozgalmas vagy fárasztó nap végén a belül felgyülemlett belső feszültséget és stresszt is képes megszüntetni. Segít könnyebben látni a világot, miközben mi felnőttek is, legalábbis egy részünk gyerek tud maradni ebben a rohanó és félelmetes világban.

Olvassatok vagy nézzetek annyi mesét, amennyire a lelketeknek szüksége van!
Ha azt érzed nincs, hidd el, hogy van és utána sokkal jobban fogod érezni magad!
Feltölt szeretettel!

Számomra az ünnepek eléggé szélsőséges érzelmekkel telnek el. A két véglet: a boldogság és szomorúság váltakozva vannak jelen a már amúgy is megtépázott lelkemben. Nagyon maximalista vagyok abban, hogy mindent úgy szeretnék rendezni és tervezni az ünnepek alatt, hogy Levikém a legboldogabb legyen és a legjobban érezze magá. Erre törekszem minden energiámmal, mert számomra ez nagyon is fontos. Imádom mikor a szobát átszövi a tél illata, fahéj, szegfűszeg és megnyugvással, várakozással teli napok következnek. Mikulás, adventi koszorú készítése közösen és a fadíszítés öröme, na jó ez nem mindig örömmel telik, mikor Levi már másodjára húzza magára a fát és tekeri maga köré az égősort és töri a díszeket, de amúgy ezt is imádom… Ez mind nagyon örömteli pillanat nekem, mikor látom, hogy Levi mennyire örül egy apró kis ajándéknak vagy a villogó fényeknek, mikor látom a szemében a csodát. A szeretet, ami körülölel minket, mindennél többet ér és mindennél fontosabb.

Aztán ott van a másik oldal is, amit próbálok elhessegetni a gondolataimból, de egy pár pillanatra mindig előtörnek akaratlanul is. Én nem tudok közösen sütni Levivel és jókat beszélgetni, nem tudunk elmenni korizni és hógolyózni. Sok mindent nem tudunk megcsinálni, amit mások igen, pedig mekkora dolgok ezek, sokan nem is sejtik. Rengeteg dologban akadályozottak vagyunk. Számtalan dolgot nem tudunk megtenni, de igenis tudunk úgy szeretni, ahogy mások nem. Igenis tudunk minden napnak örülni és csupa szeretetben létezni. Meg tudjuk becsülni, amink van és hálás szívvel és lélekkel élni, tudunk és akarunk másokon is önzetlenül segíteni. Megtanultam így élni. Vannak dolgok, amik hiányoznak és tudom, sosem lesznek jelen az életünkben, de cserébe kaptunk olyanokat, amik sokkal értékesebbek és fontosabbak. Nekünk minden újabb nap valamilyen szinten ünnep, mert minden nap egy ajándék, aminek örülünk. Mondhatni minden nap ünneplünk, Levinek annak idején két évet jósoltak, most lesz márciusban öt éves. Azt mondták semmire nem lesz képes, futópadon 17 percet megy folyamatosan és nagyon okos kisfiú a helyzetéhez mérten, aki nem mellesleg mindig boldog és jókedvű.

Teljes mértékben igaz az a mondás, hogy a csoda azé, aki hisz benne…
Én hiszek…

A mostani történetemet egy iskolai gyakorlati feladat ihlette:

Hűs szellő lebegtette az út menti fák ritkuló lombját azon az őszi reggelen. A természetben sétálva a Bakony csodálatos képben tárult elém. Ritkán látott kincsek, az otthonom, melytől messzire sodort az élet. Gyermekkorom emlékei villannak fel, szeretettel és mosolyogva gondolok vissza, minden egyes emlékképre. Kis idő eltelik, felnézek és fölém magasodik őszi pompájában a Cseszneki vár. Gondolataim újra a jelenben…

Levit babakocsiban tolva teszem meg a már ezerszer végig járt utat, de sohasem tudok betelni vele. Annyira gyönyörű, annyira csodálatos és oly eredeti! Ez az én otthonom, a Bakony. Utunk során vidáman és önfeledten mesélek kisfiamnak a helyről, ahol felnőttem. Mosolyogva tekint rám vissza, és szemében a megnyugvás és szeretet fénye ragyog. Nem tud beszélni, de ez számomra mindent elárul. Ért engem, szeret ott lenni, a friss hegyi levegőn nagymamám kis falujában. Nem hiába a kötődésem, hiszen ő is érzi. Egyetlen szó, amit célzottan tud és használ: dédi.

A munkavállalás, sérült gyermeket nevelő szülőként szinte lehetetlen küldetés. Legalábbis a tapasztalataim ezt mutatják. Mikor azt gondoltam, hogy Levente intézménybe kerül napi négy órában, el tudok majd helyezkedni itt Budapesten, ami oly sok lehetőséget rejt. Itt csak az nem talál munkát, aki nem akar. Na igen… Higgyétek el az sem, aki akar és közben beteg a gyermeke. Lakberendező, ruhaipari technikus és modellező, kereskedelmi és kútkezelő, shop eladó szakmáim vannak és falakba ütköztem így is. Sehol nem kellettem. Magamat egyébként maximalista és jó munkaerőnek gondolom, mert ha már csinálok valamit, akkor azt jól csináljam, teljes odaadással, vagy sehogy; én ezt vallom. Egyszerűen, ha sor került egy állásinterjúra, egészen odáig minden flottul ment, amíg ki nem derült, hogy egy beteg gyermeket nevelő szülő, anya vagyok. Akkor már nem volt oké, akkor már nem kellettem. Miért?

Befolyásolja ez valamilyen szinten a munkavégzésem minőségét? Nem. Akkor mi a baj? Akkor ezt nem értettem. Ma már tudom: sok a macera velünk. Táppénzre kell menni, ha beteg a gyerek… Bár ez máshol is így van, szóval… Megkülönböztetés abszolút a többiektől. Nem jó érzés, sőt! Én dolgozni akarok, ha csak négy órában is tudom ezt megtenni, de oda tenném magam és nem várok plusz támogatást senkitől sem! Egyszerűen csak szeretnék munkát. Nagyon nehéz, mert nem értenek meg. Aki nincs benne, az meg főleg. Lehetne húsz szakmám is, ez egy ördögi kör.

Aztán egy napon gondoltam egyet, hogy én szeretnék sérült gyermekekkel foglalkozni. Szeretném nagyon. Valami pluszt akarok adni másoknak, akik őszinte és önzetlen kis lelkek és nem várnak semmit, csak szeretetet. Tapasztalat az van a háttérben Levi miatt, akkor legyen a célom elsősorban egy gyógypedagógiai asszisztens szakma. Apukámnak és párjának köszönhetően ebbe is bele tudtam vágni. El is kezdtem, az első vizsgán már túl is vagyok. Imádom már most! Érdekes és számomra fontos emberi értékeket rejtő szakma. Ezzel majd sikerül. Mert ők, akik benne vannak, empatikusak velem szemben és átlátják a dolgokat. Mögöttük is van tapasztalat. Adhatok másoknak valamit, amit nem lehet leírni. Beteg gyermekekkel foglalkozhatok, ami felemelő érzés, hiszen segíteni akarok. Nekik, akik csupa szeretetburokkal vesznek körül. Már most imádom!